Pizzanap

Március 2.
Tapasztalataim szerint a hétfőnél csak a kedd a rosszabb. Ilyenkor az ember már átesett az első (hétfői) sokkon, hogy dolgoznia kell, meg minden, ám kedden tudatosul mindez benne. Valahogy így vagyok ezzel én is.
A hétfői nap után (és alapvetően mióta itt vagyunk), egyre jobban utálom az olaszokat. Azt mindig tudtuk róluk, hogy idióta módon vezetnek, de ittlétünk óta kiderült még egy s más. Például, hogy egyfolytában kiabálnak és fütyülnek egymásnak. Én nem is értem, hogy hogy tudják megkülönböztetni, hogy épp melyik Paulnak szól a kiabálás, vagy épp kinek fütyülnek. Eleinte még felkaptam a fejem minden rikácsolásra, ahol nem hangzott el név, és minden füttyre, de most már csak szimplán idegesít. Rögtön érkezésünkkor megtudtuk, hogy az olaszok határozottan nem fürdenek minden nap, ezért van bidéjük, hogy nagyWC után tisztára mossák hátsójuk, és ezzel le is van tudva az aznapi tusolás. Apropó bide! Még az életben nem használtam ilyet, de mivel itt van több is, egyre jobban furdal a kíváncsiság, hogy hogy is kell egy ilyet használni? Ki fogom próbálni, csak még hiányzik az elhatározás. Megtudtam még valamit, amire mindjárt rá is térek egy rövid beszámoló után, hogy igazán kerek legyen a történet.
El is felejtettem szerintem tegnap mondani, hogy mikor bepakoltam a hungarocelleket, Luka látta, hogy a szelektíven gyűjtött hungarocellünkben (mert arról volt szó, hogy a hungát külön gyűjtsük) van olyan, ami ragasztós. Aki még nem látott ilyen ragasztót, annak mondom, hogy adott idő alatt keményre köt. Szóval szólt, hogy ez így nem jó, és szét kell válogatni, illetve lekaparni, amelyikről le lehet, mert azért kell külön gyűjteni, hogy egy gép bedarálja a maradékanyagot, és azt újra fel lehessen használni, viszont a megkeményedett ragasztó tönkreteszik a gépe, amit nekik kell kifizetni. Szó szerint azt mondta, hogy „wir müssen das auszahlen”, szóval nekünk kell kifizetni, amibe nem tudom, hogy én is beletartozom-e, vagy csak a cég, akinek dolgozik, vagy neki, és a munkásoknak, stb. Mindenesetre így nem jó (és én tuti nem akarok senkinek fizetni), hát elkezdtem. A polystirolos zsákot kiborítani, szétválogatni/lekaparni, zsákba vissza. Megmutatta azt is, hogy a darálható anyagot hova tegyem (anno azt mondta hagyjam ott, ők majd elintézik). Mivel elég sok zsák volt, nem is tudtam tegnap befejezni, ezért ma reggel folytattam. Összesen eddig öt és fél zsák „tiszta” hungarocellt gyűjtöttem össze. Mikor épp vittem hátra az egyik zsákot, megkérdeztem, hogy hova tegyem azt a zsákot, amiben a ragasztósok vannak, illetve a neilonosat. Itt tudtam meg valami újat az addig számomra előrehaladott hulladékgazdálkodási kultúrával rendelkező olaszokról (ugyanis mindenhol csak szelektív kukák vannak, még a konyhában is)! A válasz ugyanis az volt, hogy a neilonnak van valami konténer, a többit meg majd elássák valamikor! Hát basszus! Ez mekkora trógerség már? Nagyon gáz! …Ekkor egyébként megkérdezte Luka, hogy a hálót is külön gyűjtöm-e, mert az is el lesz ásva. Hát a kurv@ anyádért nem mondtad ezt első nap!? – gondoltam magamban, majd válaszoltam: - persze. Összesen minimum 3 órát töltöttem hungarocell szelektálással, és nem fogok még egyszer annyit neilon és háló vadászással, az biztos. Van nekem dolgom így is elég…
Később a belső falat csináltuk – a többiek ragasztottak, én pedig a már szombaton és hétfőn felragasztottat dűbeleztem. Itt jegyezném meg, hogy az anno fotókon látott professzionális állvány gyakorlatilag jobban billeg, mint az otthoni. És nem csak az, hanem az összes, amin eddig voltam. Egyetlen helyen sem láttam, hogy ki lenne kötve, támasztva, vagy egyéb módon rögzítve, csak simán ott áll. De ez minket nem zavar, haladunk a munkával…
Meló után viszont – mivel már tegnap eldöntöttem – elmentem pizzáért. A múltkori, aminek néztük az árait nem győzött meg, ezért nekiálltam keresni másikat (kocsival). Találtam is jó sokat, azonban majdnem mind zárva volt, ami pedig nyitva, az Ristorante Pizzeria volt, ami még annál is drágább. Találtam két iskolás korú lányt, gondoltam ők csak beszélnek angolul, de nem. Viszont a pizza szót értették, és kibökték, hogy Caorle (meg sok minden mást is olaszul, amiből semmit sem értettem), és a város irányába mutattak. Értek én a szép szóból, és nyugtáztam, hogy csak a városban lehet pizzát enni. Már ekkor tudtam, hogy ez nem igaz, hiszen a körforgalomnál is nyitva van, de mindegy. Kerestem tovább, de nem találtam. Bementem hát a városba, de ott meg aztán tényleg csak vendéglők voltak. Egyre éhesebb lettem, hát úgy döntöttem, megint a hozzánk legközelebbi a legjobb, és vissza is mentem oda. Kértem egy szalámisat elvitelre.
Egy karton vékonyságú tésztára rakott a nő feltétet (megkérdezte, hogy lehet-e csípős a szalámi), de nem túl sokat. 5,5 Euro-t fizettem érte. Hazavittem, és gyorsan lefotóztam, majd rögtön neki is estem. Hát gyerekek! Ez valami isteni finom volt! Ketchupot tényleg vétek lenne rakni rá, már értem miért sértődnek meg ilyenkor az olaszok. Úgy volt jó, ahogy volt, csak nem volt belőle sok. Mondjuk az is igaz, hogy nem voltam utána éhes, de azért bírtam volna még enni. Képek a szokásos helyen. Egy biztos, már ettem eredeti olasz pizzát, és megérte az árát!
Történhetett akármi, a mai napom jó volt!
Egy pont kipipálva a bakancslistámról.

Megint hétfő

Március 1.
Már megint hétfő van. Gyűlölöm a hétfőket.
Reggel kelés, kaja, munkába-menet, stb. Még a múlt héten az egyik keverésem olyan izmosra sikerült, hogy még mindig fáj a jobb könyököm. Szóval már nem is az a jobb…
Ma dűbelezéssel kezdtem. Kalapálás közben orvul megtámadt egy vízkifolyó-cső, és keresztülhatolt a (kevésbé) jobb kezem mutatóujján. Vérzett egy darabig, de ami furcsa, hogy nem fáj. Akkor sem, és most sem, csak egy kicsit érzékeny lett. Megjöttek Lukáék, és visszaadtam a kulcsot. Érdeklődött, hogy minden rendben volt-e, és hogy volt-e itt még valaki. Rövid válasz után szóltam, hogy valószínűleg szólnak majd neki, hogy együtt fel kell mérnünk, de én azt már szombaton megcsináltam, és így neki nem lesz vele sok dolga. Mondta, hogy kizárt dolog, hogy ő velem felmérjen, mert a felmérést mindig vagy Chester Bruno, vagy a fia, Rico végzi, és különben is neki is teljesítenie kell, ami a négyzetmétereket illeti, különben fenékbe rúgják. Kicsit később szólt, hogy felhívták, és délután 3 körül jön majd Rico felmérni. Folytattam a munkám, majd elmentünk ebédszünetre.
Alig értünk vissza ebédről, máris megjött Rico. Egyszer már láttam korábban, akkor az apja is ott volt, és épp Giannival beszéltek. Akkor odaköszöntem illedelmesen, és a két „öreg” hangosan, jól érthetően vissza is köszönt, de a srác vagy nem, vagy csak észrevehetetlenül. Ez már alapból sem szimpatikus első benyomás, mert vagy bunkó, vagy csak lenézi a munkásokat, vagy egyszerűen olyan puding, hogy nem mert még rendesen köszönni sem. Ehhez még társul a külseje, ugyanis úgy néz ki, mint a Simpson családból Őrült Bob, csak nincs akkora lába, de a haja, az orra, és a szeme, az stimmel! Mindenesetre most Lukával beszélt, aki szólt (németül), hogy menjek oda. Amikor odamentem teljesen érthetően bemutatkoztam (angolul), teljes névvel, kezet nyújtva. Válasz: Rico. Hát ez nem valami férfias, ahogy a kézfogása sem. A srác kb. 20-25 év közötti lehet, és volt vele egy szöszi lány, aki tényleg 14-16 éves lehet. Csak bízni tudok benne, hogy valami középiskolás gyakorlati oktatás miatt volt ott, és nem a barátnője, mert jobb helyeken ezt büntetik. Bár hozzá kell tennem, hogy Rico mostohaanyja egyidős vele, szóval én már nem csodálkozom semmin. Behoztam a laptopom, megmutattam a felmérésem, de mondták, hogy ők így-is, úgy-is felmérnek, de azért leírják, hogy nekem milyen eredmények jöttek ki. Ráadásul kiderült, hogy nem egy nagy angol-zseni a hősünk. Csak pislogott, mikor eleinte először elmondtam neki angolul, közvetlenül utána Lukának németül, amit épp mondani akartam. Miután látszott, hogy talán bent volt az iskolában pár nyelvórán, de a poron kívül nem sok minden ragadt rá, inkább Lukán keresztül kommunikáltunk… Persze az is kiderült, hogy amire nekem elment fél napom (mérőszalaggal), azt ők egy lézeres mérővel kevesebb, mint egy óra alatt felmérik. Persze Luka segített neki, elvégre a főnöke főnökének a fiának nem mondhat nemet. Hajtott is utána délután, hogy behozza a lemaradását. Kiderült továbbá, hogy ők a nyílászárókat kb. 3 négyzetméterig telibe számolják, az felett pedig a spalettázást számolják a négyzetméterbe, ami több mint elkeserítő, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az élvédőket nem számolják külön! Kurvavilág ez, én mondom! Még a végén mi fizetünk, hogy dolgozhatunk… Most már tényleg csak abban bízhatunk, hogy a két főnökség meg tud egyezni egy normális órabérben.
FIGYELEM! AKINEK NEM INGE, NE VEGYE MAGÁRA! A KÖVETKEZŐKBEN SZIGORÚAN A SAJÁT TAPASZTALATOM, ÉS FELINDULÁSOM ÍROM LE AZOKRÓL AZ OLASZ ÉPÍTŐMUNKÁSOK EGY RÉSZÉRŐL, AKIKKEL TALÁLKOZOM NAP-MINT-NAP! NEM A TELJES OLASZ TÁRSADALOMRA ÉRTENDŐK AZ OLVASOTTAK, CSAK ARRA, A PÁR MUNKÁSRA, AKI ILYET CSINÁL!
Amúgy meg egyre jobban gyűlölöm az olaszokat! Istenverte tróger, mocskos, undorító, cigány egy népség ez! Ilyet még nem láttál! Amerre mennek, hugyoznak! Sétál a paraszt, meglát egy szabad sarkot, és odahugyozik! Utána továbbmegy, mert teljesen máshol van dolga, én meg szagolja egész nap. És nem csak egy-két helyre, hanem mindenhova! Kész csoda, hogy még az apartmanok belseje nem bűzlik a pisától! De ami mindennek a teteje, az még csak most jön! Délután jött egy nagyobb rakomány hungarocell, és mondták, hogy pakoljuk be, hogy ne legyen nedves, és ne keljen lába. Egyedül neki is álltam pakolni, mert a többieknek máshol volt dolguk, és ahol voltak, oda is jött cucc, amit ők pakoltak be. Szóval pakolok, mikor látom, hogy jön egy kamionos, megáll, kiszáll, megy a hozzá legközelebb álló kb. 2m magas hungarocell-fal mögé, és nyúl a gatyájához. Hát mondom, ekkora paraszt nem lehet, hogy látja, hogy pakolok, és odapisál. El is indultam, hogy meghiúsítsam tervét, mikor látom, hogy az ott heverő kesztyűjéért nyúl. Na mondom én vagyok a rosszindulatú, mert csak pakolni megy. Fogom a következő bálát, és viszem be. Jövök ki, erre látom, hogy ez az olasz cigány épp húzza fel a sliccét, valamit magyaráz, és vigyorog. Úgy kiakadtam, hogy reagálni sem tudtam. Szabályosan sokkot kaptam! Ha ezt Magyarországon csinálja meg, szó nélkül ököllel, teljes erőből pofánvágom! El akartam küldeni a kurva anyjába, de rájöttem, hogy nem tudom, mert foga több van, mint IQja, és csak olaszul beszél! Én három nyelven is elküldhetem, akkor sem érti! Komolyan mondom, nem hiszem el, hogy annyi lélekjelenlétem nem volt, hogy megüssem… A következő buzi ilyet csinál, az majd kap ez helyett is, az tuti! Undorító egy népség! Olyat, hogy ennyire gusztustalan, undorító, maga alá piszkító nép legyen egy nép, eddig a cigányokon kívül másról nem feltételeztem, bár talán még a cigányok sem hugyoznak oda, ahol ők, vagy mások dolgoznak (1. mert félnek, hogy kiütik a foguk, 2. mert nem dolgoznak). Pfujj! Olyan mérges lettem ettől, hogy egész nap ezen idegesítettem magam, és kedvem lett volna visszapörgetni az időt, és mikor meglátom ezt a buzit, aki lehugyozta a hungarocellt, nekifutásból páros lábbal szájba rúgni.
Még akkor is ezen idegeskedtem, mikor kiderült, hogy a hungarocellt nem elég csak simán külön gyűjteni, hanem meg kell nézni, hogy nincs-e benne/rajta kő és/vagy ragasztó, mert az anyag, ami nyesedék le lesz darálva, és újra lesz hasznosítva. Kb. 5 zsákból hármat már kiborítottam, megtisztítottam, és/vagy szétválogattam.
Meló után pedig már csak a szokásos program volt: bolt, tusolás, kaja, skype, stb… Itt szeretném megköszönni Tamásnak, hogy segít az otthoni gépre webkamerát varázsolni!

Vasárnapi szieszta

Február 28.
A hónap utolsó napján nem igazán történt sok minden. Délelőtt befejeztem a felmérés rajzait, majd elkészítettem a táblázatot, ami tartalmaz gyakorlatilag minden négyzetmétert, amit dolgoztunk. Amíg ezt elkészítettem, a többiek elmentek a boltba, és bevásároltak az ebédhez, ami egy közös spagettit jelentett. Kaja után megírtam a felméréshez tartozó útmutató e-mail-t, és elküldtem mindkét Évának. Azaz csak küldtem volna, ugyanis Mailer Daemon folyton visszadobta. Először azt hittem, az a baja, hogy World-ból előre formázott szöveget próbálok küldeni (ez egyébként itt is baj, ezért amit megírok előre szöveget, azt bemásolom egy „Új szöveges dokumentum.txt”-be, és onnan kimásolva illesztem be a blog szerkesztőjébe, ugyanis a Microsoft formátumra ez is – és még sok más is – kényes). Azonban nem ez volt a baj, újabb próbálkozás után kiderült, hogy a „Tolmács” Éva fiókja megtelt, szóval azt hiszem a „Főnököm” Éva háromszor megkapta.
Utána ettünk, majd megkezdődtek a skype-olások, illetve kisebb huza-vona után lementünk a tengerre. Erről persze képek is készültek, amik már fel is lettek töltve. Érdekesség, hogy a helyi (természetesen olasz) baba-maffia – a Baby Cosa Nostra – aktív tevékenységének ékes példáját is sikerült lencsevégre kapnom. Amúgy „nagy” hullámok voltak, amik olyan hangot keltettek, hogy muszáj volt visszajönnöm a szállásra egy pisilésre.
Dolgom végeztével nem mentem már vissza a partra, inkább elkezdtem visszaolvasni, hogy eddig miket írtam. Meglepően más érzés fogott el olvasáskor, mint amikor írtam. Eleinte a fáradtság, a honvágy és az átmeneti emésztési problémák eredménye kép, írás közben sokszor gombóc volt a torkomban. Visszaolvasva ez egyáltalán nem érződik. Ezen kicsit elgondolkozva megfordult bennem, hogy még a közeli barátaim sem biztos, hogy tudják, hogy milyen „kis jólélek” lakozik a zord külső mögött. Talán jobb is ez így.
A másik, amit észrevettem, hogy sok hibát vétettem. Nem mindig érzi a gép, hogy valójában megnyomtam az í vagy az y gombot, és sűrűn a kis kecses kacsóimnak köszönhetően nem megfelelő, vagy akár egyszerre két gombot is hajlamos vagyok megnyomni. Ráadásul a beépített helyesírás ellenőrzővel sem vagyok kisegítve, mert ahova a már helyett a más-t írom, azt nem tudja aláhúzni, sőt, a dűbelezés helyett a dühbelezést fogadja el, és én fáradtan pedig hittem neki, pedig ez utóbbi az ideges belső szervek eltávolításával áll kapcsolatban.
Este folytattam a sörkóstolást, és nagyon nem volt finom. Lassan tényleg meg kell írnom már ezt bővebben (árakkal együtt), mielőtt még elfelejtem, hogy melyik milyen volt. Közben kártyáztunk kicsit.
Amit még megemlítenék, hogy ezek az olaszok idióták… Most épp az a bajom velük, hogy ma néztük az olasz MTV-t, és gyakorlatilag van 30-40 klippjük, és azt nyomatják egész nap. Ráadásul van egy olasz, szakállas csóka, aki különösen népszerű lehet, mert minden órában leadják a klippjét… Még most is itt megy a fejemben, ami nem kicsit idegesítő.
Holnap munka, meg amúgy is sok minden történik majd a jövő héten. Ez nem baj, csak az, hogy fel is kell majd kelni. Ezt a részét útálom a legjobban a napnak. Ma végre aludhattam volna, de az istennek sem tudtam nyolcnál tovább fetrengeni. Holnap tuti tudnék, de nem lehet…

Felmérés

Február 27.
Reggel – ahogy meg volt beszélve – mi nyitottuk ki a kaput, és kulcsra is zártuk magunk mögött.
Én befejeztem a tegnap félbehagyott dűbel-fej glettelést, és utána nekiálltam a felmérésnek, ugyanis ez a feladat rám jutott. Egészen máig nem értettem, miért lázadnak a többiek a felmérés ellen, de már értem. Az egész rengeteg időt elvesz, különösen, ha valaki nem tudja, hogy hogyan is kell azt csinálni, és még csak egy lézeres mérő sem segít neki, vagy legalább egy lőre kinyomtatott felmérő-lap.
A Délnyugat Reklámstúdiónál anno úgy csináltuk, hogy készítettünk egy fotót – ha volt rá idő/lehetőség, akkor kinyomtattuk, és arra írtunk/jelöltünk –, lerajzoltuk a helyszínt, és a mért adatokat arra a rajzra/képre lejegyeztük (pl. kirakatoknál). De ez egy építkezés! Hát azt meg hogy a rossebbe rajzoljam le? Mindenesetre csináltam fotókat, mert azok mindig jól jönnek, mikor értelmezi az ember a rajzot. Közben tudatosult bennem, hogy ez el fog tartani egy darabig, ugyanis vannak csak hungarocellezett felületek, dűbelezett felületek, dűbelezett és dűbelfejet leglettelt felületek, vannak, felületek, amik le vannak glettelve, beágyazot a hálóval, és akadnak már kész felületek, amik le vannak hungarocellezve, dűbelezve, csiszolva, dűbelfej-glettelve, ágyazva, és végső glettelve. Leírni is sok, és akkor még meg sem említettem az élvédőket, amiket folyméterben mérnek!
Azt sem tudtam, hogy hol álljak neki… Első ötletem az volt, hogy a legegyszerűbb, ha a paraspigelo-kat mérem elsőnek, mert az legalbb gyorsan megy. Gondoltam én. Viszont ennek nagy előnye volt, hogy lemértem gyakorlatilag minden nyílászáró paramétereit (mindegyik magassága 140cm, csak a szélességük változik), ami mindenképpen hasznos dolog. Cserébe beláttam, hogy így sosem végzek. Visszatértem eredeti tervemhez, a GPS segítségével kiderítettem merre van észak (remélem jól, mert néha a GPS sem tudta), és annak megfelelően csináltam először egy tájoló rajzot felülnézetből. GPS érdekesség, hogy 35m magasan voltunk a tengerszinttől, valóban azonban maximum 5 m lehet, szóval ez sem valós elnevezés. Szóval, miután megvolt a tájolás, lerajzoltam egy oldalát a háznak, és nem rajzoltam le a számunkra érdektelen, vagy még nem érintett felületeket. Ezt követte a nyílászárók berajzolása méretekkel. Mindezt németül, mert hétfőn Lukával kell felmérnünk, és értenie kell, hogy miket mértem fel most.
Itt jegyezném meg, hogy eredetileg a feladat úgy szólt, hogy hétfőn mérjek fel Lukával közösen, de ezt két okból is megelőztem.
1. Lukának sem az a feladata, hogy engem kísérgessen, és ugorjon, ha fütyülünk, hanem ő is dolgozni jár ide, bár eddig mindig segített mindenben. Tartok tőle, ha elszúrjuk egy napját, már nem lesz olyan segítőkész az egyetlen ember, aki beszél idegen nyelvet.
2. Mivel még életemben nem mértem fel építkezésen, fingom sincs, hogy mit kell csinálni, mit kell nézni, vagy, hogy egyáltalán hol kezdjem el. Ha teljesen amatőrként a nyakába akaszkodom, akkor 1. tele lesz a töke, és lásd első pont, 2. elkönyvel minket amatőröknek, amit akár el is mondhat a feletteseinek, és akkor aztán ugrott az, hogy komolyan vegyenek minket (folytatás ismét az első pont), vagy hosszabb távon akarjanak velünk dolgoztatni.
Szóval folytattam a felmérést. Szó szerint centiről-centire jutottam előre. A mérőszalagom, ami először tökéletesnek tűnt, hamar kikopott fékkel kezdett tevékenykedni, és most már mindig visszamegy automatikusan, akkor is, mikor nem kellene.
Ahogy haladtam előre, feltűnt, hogy nem is olyan különböző minden apartman. Minden ablak 140, minden ajtó 240 cm magas, és mindből 3-3 szélesség létezik. Ez jelentősen megkönnyíti az emberdolgát. Később az is feltűnt, hogy minden erkély ugyan olyan (függően attól, hogy földszinti, vagy emeleti).
Minél mélyebben ástam magam az egészbe, annál könnyebben láttam át az egészet, és annál gyorsabban haladtam. Gondoltam én, és mindig megjelent egy új dolog, amit leginkább csak kib@szásnak lehet nevezni. Délig gyakorlatilag épphogy be tudtam fejezni, WCre menni már nem is maradt időm.
Az építkezésen nem csak mi voltunk amúgy, ugyanis két „csapat” is megjelent még felmérni. Mind normálisan felöltözve, és tényleg csak méretvétel céljából jelent meg. Meg is kérdezték, hogy meddig dolgozunk, és mikor mondtuk, hogy délig, akkor láthatóan megnyugodtak. Az ML Mercis, tipikus főnök-arcú csóka még az iránt is érdeklődött, hogy van-e kulcsunk zárni. Ezek után gyakorlatilag szerintem máglyán égettek volna minket, ha 12.00 után még van ott valaki…
Haza is jöttünk, és Gyula csinált nekünk paprikás krumplit, amit mi jóízűen fogyasztottunk. Kaja után volt aki skype-olt, és volt, aki aludt. Jómagam – amint visszakaptam a laptopot – felvittem gépre a felmérések rajzát. Későn álltam neki viszonylag, és időnként abba is hagytam, így csak este 8-ra végeztem egyáltalán a rajzokkal. Hiába vagyok profi-Paint-es, ez így pöcsölős, de igazából csak ezek segítségével fogják az Éváék érteni, hogy mi is a helyzet. Persze szigorúan a fotókkal együtt. Szerettem volna ma a felületek számszerűsítésével is végezni, de az még neki sem álltam. Ráadásul le se mentem a partra a többiekkel, inkább dolgoztam. Mindegy, majd holnap befejezem.
Másik feladatom volt továbbá, hogy derítsem ki, hogy mennyi áramot fogyasztottunk ez alatt az egy hét alatt. Hát ez sem záródott teljes sikerrel… A gondnok felesége volt csak itt, és mikor mondta, hogy mit szeretnék, azt mondta, mint minden épeszű ember, menjek ki, és nézzem meg az órát. Igen ám, de az digitális, és ha elnyomkodok rajta valamit (természetesen teljesen olaszul van minden), akkor aztán nagy a baj. Megmutattam neki, és kiderült, hogy ő még kevesebbet ért ehhez, mint én. Elment, majd később visszatért egy cetlivel, rajta a február 27-ei adatokkal, amikről fogalma sincs, hogy mi mit jelent, ők mindig elküldik így, és a technikusok majd kibogozzák, hogy mi mit takar. Többet sajnos nem tud tenni értünk. Azt hiszem, erre mondják, hogy az így járás tipikus esete.
Este folytattam a Sör-tesztet, és megkóstoltam ma is egy fajtát, aminek most hirtelen sem a nevére, sem az árára nem emlékszem, de ígérem, lassan írok erről is egy bejegyzést, és az majd tartalmaz minden fontos információt!

Péntek

Február 26.
Ahogy tegnap megjósolták, ma esett. Reggel alig, de esett, és ahogy telt az idő, csak növekedett az intenzitása nőtt. Délelőtt 10 körül láttam, hogy egyre jobban esik, de tévedtem, mert egy óra előtt már elállt. Utána jó időnk volt.
Mai menü: reggeli, munkában én kevertem és takarítottam (hulladék anyagok összeszedése, „forgács” összesöprése, stb), a többiek kétfős csoportokban teraszokat szigeteltek. Ezeknek az az előnyük, hogy nincs előnyük. Mivel az aljzatbeton még nem mindenhol végleges, ezért gyakran a talajtól el kell hagynunk kb. 25 cm-t, és mivel az emeleti teraszok felett a tető is, és a gerendák is belógnak, sehol nem lehet igazán jól haladni, arról még nem is beszélve, hogy minden teraszon van egy ajtó és egy ablak. Továbbá van úgynevezett spalettázás (ami az ajtóknál, ablakoknál a körben levő részének a leszigetelése, ami igazán pöcsölős), élvédőzés (amit állítólag mindenhol külön számolnak, és fogalmam sincs, hogy itt mi a helyzet), illetve az ágyazást követő glettelés, amit elméletileg meg sem kellene csinálnunk, de mégis meg kell.
Délután én dühbeleztem, ami még sok létrázással, állványmászással is haladós, azonban a fungikat le is kell ragasztózni. Gyakorlatilag ez úgy néz ki, hogy megfogom a fúrót, egy fal egységnyi részén (amit különösebb létrázás, állványmászás nélkül elérek) kifúrom a lyukakat, leteszem a fúrót. Felveszem a fungikat (amennyit egyszerre meg bírok fogni), és berakom őket a lyukakba (ekkor járok másodszor egy lyuknál). Megfogom a pignolinit és a kalapácsot, beverem a falba a fungit; beleteszem a pignolinit, beleverem a fungiba (ekkor járok harmadszor a lyuknál). Ezeket a feladatokat addig ismétlem (létra- és állványmászással kombinálva), míg az adott fal be nincs dühbelezve. Ha ez megvan, fogom a csiszolót (reszelőt?), és átcsiszolom a teljes felületet (ahol kell), hogy eltüntessem a szintkülönbséget a polystirolok síkjából (negyedszer járok egy lyuknál), közben kalapáccsal csapkodom azokat a tipliket, amik valamiért nincsenek elég mélyen. Ha ez is megvan, akkor fogok ragasztót, kőműveskanalat és glettvasat, majd leglettelem a dühbeleket, hogy azok is síkban legyenek (ötödször járva egy adott lyuknál). Így lesz egy egyszerű, gyors feladat hosszan elnyújtott. Nem is beszélve arról, hogy közben néhányszor elmegyek valamiért, mert elfogyott, és a többiek nem tudják megkérdezni, hogy hol van (mert pl. ahol eddig volt, ott már nincs), vagy épp elhívnak, hogy megbeszéljünk egy-egy észrevételt, ne adj Isten elfogyott a felület, ahol a többiek dolgoznak, és meg kell beszélni, hogy hol folytathatják. Persze ott vannak még a gyarló szokásaim, mint a munka közbeni kólafogyasztás, vagy annak az eredménye, a pisilés. Kész szerencse, hogy nem dohányzom…
Szóval ezt csináltam délután, miközben a többiek az ablakokat, gerendákat szabták be a hungarocellek felrakandó síkjába. Persze kajaszünet előtt azért felmásztam egy tetőteraszra, ahonnan lehetett látni néhányszáz méterre a tengert! Szép nagy hullámok voltak. Amikor reggel hallottam a zúgást, először azt hittem, vonat, csak éppen nem akart elhallgatni, ebből jöttem rá, hogy hullámzik.
A minap ugye megkérdeztem, hogy dolgozhatunk-e szombaton, akkor a válasz az elméletileg igen lett. Ma reggel a válasz nem volt, aztán pár percre rá igen lett. Délután meg is kaptam az építkezés kapukulcsát, szigorúan hangsúlyozva, hogy 7.20-nál korábban ne jelenjünk meg, és maximum (!) délben el kell mennünk onnan. Közben épp gletteltem a fungifejeket, és megtudtam, hogy Luka barátunk (a csapatukkal egyetemben) 60km-ről járnak be minden nap, és ő személy szerint 1200km-re lakik. A glettelés egyre szebben és gyorsabban megy, de azért míg beszéltem vele, próbáltam úgy csinálni, mint aki a németre való koncentrálás miatt hagyja abba a munkát, és nem azért, hogy lebukjon, hogy még nincs rutinja ebben. Hiába, a rutinhoz nem elég két nap, de még két hét sem.
Meló után bolt, és „haza”. Tusoltam, majd mikor kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy szép színű fények játszanak a falon. Fel is másztam gyorsan a tetőre, és lefotóztam a naplementét. Azóta mérges is vagyok. Ma, ahogy kivettek a táskámból az esőkabátot, kiesett a fényképezőgép. A csomagtartómból esett ki, ami szerintem nincs is egy méter (a gép elméletileg 1,5m-ig ütésálló), és még be is volt csomagolva, igaz, csak a gyári (pattogtatós) nejlonjába. Nem is törődtem vele, mert ennyit simán bírnia kellene. Úgy tűnik, azonban mégsem. Most már minden képen, amit csinálok, megjelenik egy folt. Nem a kijelző sérült, a képeken van is ott van. A lencse nem sérülhetett, mert a védő be volt csukva, és szabad szemmel nem is láttam rajta semmit. Ez valami belső hiba lesz… Fasza… Majd küldhetem fel szervizbe Budapestre, ahova a menüje miatt amúgy is menne. Remélem megcsinálják!
Mindemellett éjjel megint minden hülyeséget összeálmodtam, de ezeket majd az álom-bologon…

Csütörtök

Február 25.
A napok kezdenek összemosódni. Már azt sem tudom, hogy mit írtam le eddig, és mit nem. Visszaolvasni egyszerűen nincs erőm ilyenkor este, korábban pedig lehetőségem nincs rá. Meló után a rutin az, hogy tusolás, evés, mindenki skype-ol, majd lefekvés. Én lefekvés előtt szoktam írogatni. Úgy csinálom, hogy nyitottam egy Napló c. dokumentumot, ide mindig beírom a mondókámat, majd csak utána csatlakozom fel a netre, és feltöltöm a szöveget a blogra. Ezzel is spórolok a net lejárati idejéből.
Ma amúgy nem történt semmi különös. Én folytattam a dühbelezést, a többiek pedig hungarocelleztek. Olaszul polystirol. A dühbel pedig fungi, mint a gomba (németül pizza), a tüske, amit belever az ember pedig pignolini. Luka ma egy ideig a környékemen dolgozott, és megkért, hogy adjam fel neki a paraspigolo-t, ami nm más, mint az élvédő. Megy ez nekem lassan… Csak az a baj, hogy esténként nincs lelkierőm még a szótárt is forgatni, pedig hamar meg lehetne tanulni olaszul beszélni alapfokon, mert nem egy bonyolult nyelv, csak nagyon hadarnak az itteniek. Na, majd ha már tényleg hozzászoktam, hogy nem irodában dolgozom, akkor marad energiám.
Amúgy van egy csomó dolog, amit mindig le akarok írni, csak estére elfelejtem, és mindig csak délelőtt jut eszembe. Azt pedig ugye estére elfelejtem… Le akartam már hétfőn is írni, hogy amint elkezdtünk dolgozni, gyakorlatilag megszűnt a honvágyam. Valószínűleg, csak az volt a baj, hogy nem volt más dolgom, csak aggódni. Persze a barátaim, az ágyam, a működő térerő, és a normális villamos hálózat hiányzik. Irodában is jobb dolgozni, de igazából ezzel sincs baj, sosem ijedtem meg a fizikai munkától. Ráadásul itt is utolsónak fekszem mindig, pedig több órával korábban fekszem.
Hallottuk, hogy otthon 15°C és napsütés volt. Irigyeltük is, nálunk ugyanis egész napos köd volt. Holnapra ráadásul esőt mondanak, szóval ismét teraszozunk. Képeket nem csinálok, ugyanis nincs nagyon miről. Van itt egy rakás épület, amik készülnek napról napra.
Megkérdeztük, hogy szombaton van-e munka, és azt a választ kaptam, hogy ők nem dolgozhatunk, de az építkezés 11.30-ig nyitva van. Elméletileg mi dolgozhatunk, gyakorlatilag azonban meg fogják ezt kérdezni nekünk.
Meg akartam továbbá már tegnap is írni, hogy a terminátor témán nagyon rajta vagyok: mit csináltam az elmúlt két napban? Fúrtam! Hogy jön ez a terminátorhoz? Egy „egyszerű” asszociációs folyamat végtermékeként! A folyamatábrában a nyilak az asszociációt jelentik:
Terminátor -> Arnold Schwarzenegger -> más jó filmje is van -> emlékmás -> agymosás utáni munkahelye egy építkezés (!) vagy egy bánya -> a jelenetben fúr -> én két napja fúrok -> én vagyok a terminátor!
Ha az ember ilyeneken gondolkodik meló közben, jobban telik az idő. Ha viszont fütyörészik is, akkor a munka megy gyorsabban. Olyan ez, mint valami hülye szerepjáték…
Na, csók mindenkinek, 21.54 van, de nem bírok tovább ébrenmaradni…

Szerda

Február 24.
Ma már jobban aludtam, ezért nehezebben keltem. Útálom a reggeleket…
Van a szervezetemnek egy olyan rossz szokása, hogy idegen helyen nem akar elmenni nagyWCre, és most is ez a helyzet. Reggeli és KV után gondoltam beülök, hátha, de csak valami kis nyúlbogyó sikerült… Pedig este már telefingottam az egész apartmant.
Elmentünk dolgozni, és olyan fél óra múlva éreztem, hogy „kilmatizálódtam”, és meglesz a reggeli akaratom, csak majd délben. Aztán ahogy haladtam a munkában, azt vettem észre, hogy valószínűleg nem várunk ezzel délig. A baj csak az, hogy az építkezésen levő WC (mind az 1db), nem túl szimpatikus. Gyakorlatilag orosz WC karók nélkül! A talajon van egy zuhanytálca szerű fehér felület, amire két lábnyom van rakva gyárilag. Úgy működik, hogy oda teszed a lábad, és leguggolsz… Még csak kapaszkodó sincs, csak egy lehúzó, meg arrébb egy csap. Hát én úgy döntöttem, hogy inkább megteszem kocsival azt a másfél kilométer távot, ami ideiglenes otthonunktól választ el.
Figyelem! A dőlt betűs bekezdés obszcén, ízléstelen, undorító és felháborító, ezért semmilyen korosztálynak nem ajánljuk!
Gondoltam még befejezem, amit épp csinálok, és megyek. Nem így lett, a természet közbeszólt, hogy indulás! Most azonnal! Hajtottam vissza, mint az állat – gondoljatok csak bele, hogy péntek óta gyakorlatilag nem szartam, csak pár mini bogyócskát, azt is csak WCpapír pazarlásnak. Az apartman előtt ilyen gyorsan még nem vettem le a (pár napja még szép) bakancsom, amit nemrég vettem. Melóskabátom szinte letéptem magamról. Felszaladtam az emeleti WCbe, mert tudtam, hogy ott biztosan van papír, és végre megkönnyebbültem! Olyat szartam, hogy még a színem is más lett! Fogytam helyből két kilót! Egész nap jó kedvem volt innentől kezdve! Kicsit féltem, hogy ennyi idő után baj is lehet, de szerencsére nem volt. Mindenesetre gyors volt, hangos, és felemelő! Mondhatni robbantjól esett!
Miután bearanyoztam a napom, végig jó kedvem volt. Fütyörésztem, és élveztem a délutáni napsütést, még akkor is, ha végig árnyékban dolgoztam. Ma, miután egyeztettem az olaszokkal, elkezdtünk élvédőzni, dühbelezni, hálót beágyazni, és folytattuk, amiket abbahagytunk. A dühbelezés abból áll, hogy a már korábban felrakott hungarocelleket több ponton megfúrjuk (mint a dobókockának az ötös oldala), egy műanyag, széles peremű tiplit verünk be kalapáccsal, és abba nem csavart, hanem egy műanyag tüskét ütünk be, hogy feszítse szét. Meglepő módon csak egyszer csaptam az ujjamra. Viszont a plafon dühbelezése rosszabb, mint vári más… Vagy túl könnyen megfúrsz egy pontot, és nem rögzít, vagy megszülsz, és akkor sem lesz jó. Undorító! Pfujj!
Meló után mentünk boltba, utána haza, és kaja. Gyula ismét csinált közös vacsorát, bár páran már bekajáltunk, mire kész lett. Ezúttal valami olasz sonkás tésztát csinált meg. Finom volt! Este egyeztettünk a főnökasszonnyal, hogy mi a helyzet, de azt most nincs erőm leírni. Majd, ha véglegesek lesznek a dolgok, úgyis leírom… A lényeg, hogy eredetileg nem ilyen felületről volt szó, nem volt szó ágyazás utáni második kenésről, nem tudjuk, hogy mi a helyzet elszámoláskor az ablakokkal, élvédőkel; egyszerre 3 helyen 4 dolgot csinálunk, mi egy nap alatt rengeteg, és ráadásul még fel sem lehet mérni rendesen. Mindenesetre megígérte, hogy próbál intézkedni, hogy valami jó legyen. A felület mindenhol ilyen aprólékos, szóval már csak az elszámolásról tud egyeztetni. Majd meglátjuk, mi bízunk benne!

Második munkanap

Február 23.
Mivel a telefonom hangszórója napok óta szórakozik (hol működik, hol nem), szólnom kellett mindenkinek, hogy ha fél hétkor még nem láttak, akkor keltsenek fel. Ez az én, és a telefonom hibája, az viszont már megint az idióta olaszoké, hogy nem képesek normális jelerősséget produkálni! Azért nem írtam, hogy mihez, mert gyakorlatilag semmihez! Olyat már láttunk, hogy valahol, valamelyik szolgáltatónak nincs rendes térereje, de itt nem ez a menő. Itt minden mobilszolgáltató egységesen szar mindenhol! De nem csak simán, hanem folyamatosan változóan (szép kifejezés, ízlelgessük lassan)! A helyzet itt az, hogy adott pontra lerakod a telefonod, és akár mikor ránézel, mindig mást mutat a térerőt szimbolizáló csík, kocka, téglalap, kör, akármi. De itt nem álnak meg a bénázásban, egy sima rádiójelet sem tudnak rendesen küldeni! A kocsiban néha meg-megakad a rádió, mintha ugrana a CD, és nem csak menet közben… Pfujj…
A mai munka részünkről 7.20-kor kezdődött, és egy óra ebédszünet beiktatásával 17.00-kor zárult. Röviden ennyi.
Bővebben reggel szitáló esőben elkezdtük folytatni (ismét egy szép szóösszetétel) a tegnapi munkánk, mikor szóltak, hogy hagyjuk abba, mert vizes a fal, és ledobja a ragasztót. Menjünk inkább teraszt szigetelni, az ablakokhoz a spalettát behajtani, az fedett – és pöcsölős, tettem hozzá magamban. Ebéd után épp elkezdtük a második teraszt is nagy lendülettel, mikor szóltak, hogy már nem esik, csináljuk kint a fal szigetelését, mert a fedett részek kifejezetten a rossz időre tartogatandók. Az ötlet jó, csak ha előbb tudjuk, akkor ebéd után nem cuccolunk át a másik teraszra. Azaz a másik két teraszra, mert kettőt csináltunk épp párhuzamosan. Estig a falat csináltuk, elmosogattunk, elpakoltunk, eljöttünk. Lényegében ennyi.
Mivel tegnap megbeszéltem a többiekkel, hogy én többet tehetek a haladásért, ha nem velük párhuzamosan, hanem őket segítve dolgozom, ma ezt is tettem. A délelőtti lassú munkának meg is volt a hátránya, alig kellett anyag nekik. Ellenben amit kipihentem délelőtt, azt meghajtottam délután. Kifejezetten akkor, mikor a teraszok alját elkezdték egyszerre két helyen (itt még egészben fel lehet használni a hungarocellt), és pláne, mikor átmentek a külső falakra. Kaszi a tetőtér feletti magasságban szigetelte, amit a rossz idő miatt abba kellett hagynia, a többiek pedig az épület ellentétes pontján, a földszinten voltak. Én meg rohangáltam ezerrel. A keverésbe is kezdek belejönni, már ritkábban rontom el az arányokat, bár olyankor olyan mennyiségű anyagot vagyok kénytelen keverni, hogy néha a könyököm legszívesebben üvöltene, hogy őt bizony nem erre találták ki… Majd megszokja, ahogyan a derekam is. De azt legalább most is érzem piszkosul.
Ma kifigyeltem, hogy a németül beszélő olasz srácot Lukának hívják. Bár mivel 5 perc múlva elfelejtettem, nem vagyok benne biztos. Azért ragaszkodom mégis a Luka névhez, mert miután hallottam a nevét, azután egyfolytában a Showder Klub kereteiben fellépő KAP (Kovács András Péter) beszámolója jut eszembe az olasz nyelvű Csillagok háborúja jelenetből (fonetikusan írom): Lúká! Mió szónó pedró! – vagy valami ilyesmi, én így emlékszem rá. Szóval mostantól Lukának fogom hívni, majdcsak szól, ha nem úgy hívják. Ő legalább tudja, hogy engem Attilának hívnak, hallottam ma is elégszer ennek ékes bizonyítékát. Mindenesetre fő a jó kommunikáció!
Azt hiszem, mostantól kb. ugyanolyan lesz minden munkanap. Ma az olaszok (Luká, Dzsánni, és csapatuk maradék két embere – a fogatlan, és akit még nem láttam) a velünk szemben levő falat csinálták, ezért láttuk egymás munkáját. Abszolút nem gyorsabbak nálunk, viszont mi szebben dolgozunk a ma látottak alapján. Amit írtam korábban, hogy kis szélességű falnál félbe kell vágni a hungarocellt, és szerintünk hülyeség, azt legalább ők is úgy csinálják, bár nem mindenhol.
Szóval szürke, de megerőltető, sokszor rossz időjárással nehezített, sárban gazdag napok várnak ránk. Ha így folytatódik, keményebb leszek, mint a terminátor.
A meló utáni Skype beszélgetés egyre jobban megy mindenkinek, bár még vannak kisebb fennakadások, de természetesen továbbra is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy legalább egy kis ideig képben és hangban beszélhessünk az otthoniakkal, ám ezt az idióta olasz szolgáltatók a hullámzó jelerősséggel igyekeznek megkeseríteni…

Az első munkanapunk

Február 22.
Mivel mégiscsak most látnak minket először, úgy döntöttünk, hogy a megbeszélt 7.30 helyett már korábban, 7.15 körül ott leszünk. Fontos az első benyomás, gondoltuk. Reggel mindenki felkelt, kivéve Kaszi, mert Ő hajnalban. Páran reggeliztünk, de mindenki csinált ennivalót ebédre, mert hát ki tudja mi lesz. Szóval odaértünk 7.15-re. Feleslegesen természetesen. Eredetileg az volt megbeszélve, hogy Chester Bruno (aki egy fejes) fiával (aki szintén fejes) találkozunk majd, aki elmondja angolul, hogy miről is lenne szó.
Ehelyett jött egy magas, nagydarab, mégis inkább zsíros alak, és kérdezte, hogy mi vagyunk-e a Magyarok? Németül! Kész szerencse, hogy két idegen nyelven is beszélek – gondoltam, azonban hamar be kellett látnom, hogy mióta nem használtam a németet, már a töredékére sem emlékszem! 2003-ban még német katonáknak tolmácsoltam, most meg inkább csak makogok! Nem baj, a fő, hogy megértjük egymást. Kiderült a srácról, hogy ő bizony sosem volt fejes, és semmilyen rokonságban nem áll a munkaadónkkal, és a fia még csak nem is várható az építkezésen. Remek. Mindenesetre megmutatták a munkahelyünket.
Eredetileg arról volt szó, hogy homogén felületet kell szigetelnünk, ehelyett egy „átlagos” apartman volt a célpontunk. A földszinten 2 terasszal, 3 ajtóval, az emelten pedig 1 terasszal, és minimum 3 ablakkal! Természetesen mind párkánnyal, aminek a sarkait le kell maszkolnunk! A teraszok közti vékony, 80 cm-es falat, ami megy fel minden éppeszű ember úgy csinálná, hogy a méteres hungarocellből levág 20 cm-t, és odarakja. Itt is ez az alap felállás, ám kötést kell szimulálnunk, és minden második elemet ketté kell vágni. Ez gyakorlatilag másra nem jó, mint időhúzásra szerintem, de nyilván nem ez volt a céljuk, csak ők így szokták csinálni. Gondolom. A szakasz, amit csináltunk ráadásul tartalmazott részeket, amiket valaki már leszigetelt előttünk, és volt, ahol ki kellett pótolnunk, ugyanis a talajon levő első sor nem volt odarakva. Gondolom, amikor szigeteltek még nem volt lebetonozva, vagy ilyesmi. Ilyen részt egyébként mi is kapunk, hogy nem volt szabad lemenni a szigeteléssel földig, mert ott még dolgozni fog valaki más. Sőt, voltak falak, amiket egyáltalán nem volt szabad szigetelni. Volt viszont egy plafon, amit kellett, de szigorúan csak azt az egyet. Mutattak egy másik falat is, amit majd csinálunk, de oda ma még nem jutottunk el. Nem igazán emlékszem, mert az olasz srác furcsa németére koncentráltam, de talán jobb ott a felület valamivel, viszont felállványozva csak egy része volt. Sok fal még vizes is.
A munka nehezen indult be, ugyanis a németül beszélő srác, aki sima munkás meghallgatta a főnöke, Dzsánni mondandóját, lefordította németre, én meghallgattam, és lefordítottam magyarra. Hungarocellt is úgy vadásztak nekünk, hogy dolgozhassunk délutánig, akkor jön ugyanis a következő rakomány, amit már nekünk pakolnak le. Ragasztó az apartman túloldalán, egy hatalmas sártenger mögött van. Mivel én lusta ember vagyok, hamar felfedeztem, hogy az apartmanon keresztül rövidebb, és nem sáros. Áram is nehezen lett csak, ugyanis ők a német szabvány dugaljt (3 villa) használják, és a hosszabbító, amit hoztak amúgy is rossz volt. Kicserélték, majd miután még átalakító is előkerült már csak meg kellett toldanunk a saját hosszabbítónkkal, és már tudtuk is használni.
Megmutatták, hogy hogy kell ragasztót bekeverni, és hogy hogy kell felhordani a hungarocellre. Meglepő módon ugyan úgy csinálnak mindent, mint mi otthon. Egy különbség van, hogy kb. 2x olyan vastagon ragasztóznak, és ránk szólnak, ha mi nem.
Végre megkezdődött a munka! Eleinte még odajártak ránézni, hogy mit csinálunk, de kaja után mondták, hogy látják, hogy minden rendben, Chester Bruno személyesen is azt mondta, hogy „bene”, szóval nem jönnek többet, és ha kell valami, akkor szóljunk nekik. Először mindenki magának keverte az anyagot, és mindenki ragasztott, de mivel nekem nulla a rutinom a többiekéhez képest, és még folyton fordítanom is kellett, az lett az eredménye, hogy mire én felraktam 1 hungát, a többiek minimum 10-et. Engem ez eléggé elkeserített, mert nem akarom, hogy a többiek dolgozzanak helyettem is, ezért kaja után úgy gondoltam, hogy főállású segédmunkás leszek, és folyamatosan keverek, hordom a ragasztót és a hungarocellt. Az eredmény felemelő volt, a mesterembereknek nem kellett lemászkálni az állványról, és én is folyamatosan tudtam dolgozni. Megindult a termelés!
Azt elmondták, hogy az ebédidőben szigorúan tilos dolgozni (ezért-azért, a turisták miatt, blablabla). Kaja után viszont, mikor visszajöttek, olyan volt az ábrázatuk, mint akiket most b@sztak le, és közölték, hogy a kajaidőt nem tölthetjük az építkezés területén, mert olyankor nincs balesetbiztosításunk, és pont. Ugyanis mi jó szokásunkhoz híven csomagoltunk reggel kaját, amit a munkahelyünkön, egy eldugott kis zugban, kényelmesen elfogyasztottunk csendben.
Szóval kevertem. Először kicsit híg lett, mert a kolléga, aki mutatta, hígabbra szereti a többieknél, ami miatt én is olyanra kevertem, de hamar megtudtam, hogy milyen is a jó anyag. Igyekeztem mindig jót csinálni, de hát szopás teszi a mestert. Hát jelentem én szoptam is rendesen! Amikor híg, az nem nagy gáz, mert az ember könnyen keveri, tesz hozzá egy kis ragasztóport, és már jó is. Na, de ha sűrű! Akkor aztán emberesen kell kapaszkodni a gépbe! Izzadtam, mint kurva a templomban! Ráadásul úgy voltam vele, hogy kettesével kevertem, és cipeltem, mert akkor nem ferdül el az ember, viszont be kellett ismernem, hogy jobb ferdén, mint két ólomnehéz vödörrel. A hungarocellel ugyan ez a szitu, eleinte az ember viszi vígan a 2-3 csomagot, aztán az 5. forduló után már érzi, hogy ezt bizony keményen kell fogni, és a lavírozás is nehezíti a dolgunk ennyi cuccal, pláne, mikor még az emeletre is fel kell vele menni.
A munkaidő 16.30-ig tart, de mivel az építészek 17-ig vannak, addig maradhatunk, ha akarunk, azonban felhívják a figyelmünk, hogy 17.00-kor már semmi esetre se legyünk az építési területen! Hát ennyit arról, hogy majd sokat dolgozunk… Ez van, ezt kell szeretni…
Egy biztos, hajtottam, mint az ökör, és úgy elfáradtam, mint a disznó!
Gondoltam meló után kaja, fürdés, működő net, és alvás. Ismét naiv voltam! A net még mindig nem működött, pedig a szám, amit hívni kellett azt is mondta, hogy „grácie”, meg azt is, hogy „áttivátó”. Fogtam hát magam, és visszamentem az Expert-be, ahol vettük.
Kérdi a srác, hogy mi a baj? Mondom, nem működik! Aszonygya, az baj!
Szóval egy húron pendültünk. Elmondtam, hogy mi a szitu, majd megdicsért, hogy helyesen telepítettem fel a programot. Köszi. Az aktiválásnál valami gebasz volt, de hát ugye ígéretével ellentétben olaszul beszélt a gép, nem angolul, ezért mit sem tehettem ellene. Ekkor aktiválta gépen (én már első alkalommal is ezt kértem tőle, de mindegy…). Mire visszaértem a szállásra kocsival (4-5 km) már ment is. Végre tudtunk beszélni az otthoniakkal, én pedig ezeket az előre megírt, dokumentumba mentett szövegeket, valamint a képeket végre fel tudtam tölteni!
Mindenki boldog! – a net miatt…

Délutáni séta

Ebéd után mindannyian azon a véleményen voltunk, hogy épp itt az ideje egy tengerparti sétának.
Kezdetben nehezünkre esett letalálnunk a tengerhez. No, nem azért, mert nem tudtuk merre van, hanem mert nem tudtuk, hogy a part egy jelentős szakaszán építési terület címszó alatt végig kerítés választ el minket a homoktól. Építés persze sehol, csak a kerítés. Elindultunk először keletnek, Caorle irányába, ott zsákutcába futottunk, majd elindultunk nyugatnak, ám kisvártatva a kavicsos sétány, amin haladtunk elkezdett távolodni a parttól, és belátható távon belül nem is szűnt a kerítés. Végül tanácsomra megkerültünk egy konditermet és pár hotelt (ismét keleti irányban), és máris a partra vezető, oszlopokkal kirakott sétányon találtuk magunk.
A part első pillanatban is szép látvány volt, ám minél több időt töltöttünk ott, egyre jobban tetszett! Eleinte csak úgy voltam vele, mint a Balatonnal, hogy sok víz, ami szép, meg jó, de unalmas és koszos. Az igazi tenger azonban egész más, mint a Magyar tengernek csúfolt Balaton! Csak a parton sétáltunk, de így is minden percben egyre izgalmasabbnak tűnt! Nem tudnám elmondani, hogy miért, hiszen 4-5km-en keresztül gyakorlatilag ugyan azt csináltuk (sétáltunk a víz mellett), de valahogy mégis mindig más volt! Minden hullám más arcot mutatott, minden készített fotó más képet fest, minden sokkal több, mint a Balatonban. Reggel óta a vízszint kb. fél méterrel magasabb, és abba belegondolni is lehetetlen, hogy ez mekkora térfogatkülönbséget jelent! Ha a komplett Magyar-tengert beleöntenénk, akkor sem látszana itt meg! A nap minden képen más és más fényben csillog, ami szintén hihetetlen! A kelet-nyugati partot délről övezi a víz, ezért egész nap csillog a fény, ami naplementekor közel juttatja fényadó égitestünket a vízhez. Az igazán gyönyörű látvány azonban a napkelte lehet itt, amikor valószínűleg a víz pereméből bukkan fel a Nap! Biztos, hogy valamikor megnézem – és természetesen le is fotózom!
Ha már fotózás: eddig összesen 160 kép és videó készült, amiket alig várom, hogy feltölthessek webalbumomba. Jelenleg dátum szerint csoportosítottam őket, de ez így nem lesz működőképes, ezért tovább részleteznem, kategorizálnom, bonyolítanom kell a rendszert… Majdcsak kialakítom valahogy. Továbbá jelentem a fényképezőgép már hivatalosan is bírja a sós vizet, ám száradás után azonnal kicsap a só a külsejére, amit aztán győz az ember törölgetni. Mindenesetre a képeket javaslom mindenkinek, azonban nagy mennyiségüket tekintve türelmet igényelnek! Javarészt a tengerről, a kagylókról, a környezetről szólnak a képek, de csináltam több fotót a kollegákról is, és jómagam is megtalálható vagyok pár képen. Azért ezeken látszik, hogy nem teljesen őszinte a mosolyom. Továbbra is hiányzik az otthon melege, a barátaim, a kedvesem, és az a tudat, hogy amikor csak kedvem szottyan, azzal beszélek, azzal találkozom, akivel csak akarok. Ha már itt tartunk, megemlíteném, hogy anyámnak köszönhetően sikerült aktiválni a roamingszolgáltatást, úgyhogy már telefonon is elérhető vagyok! Ha valaki felhív, annyit fizet a hívásért, mintha otthon lennék, csak én fizetek kb. 60-70 forintot percenként. Ha viszont én kezdeményezek hívást, akkor az nekem 3-4-szer ennyibe kerül (a hívott félnek viszont ingyenes), ezért nem fogok senkit sem hívni valószínűleg, hanem megcsörgetem az illetőt. Sosem csörgettem senkit, hogy hívjon vissza, de most kénytelen leszek – bár nem hiszem, hogy túl sok embert keresnék majd. Aki akar, küldjön SMS-t, vagy ami még jobb, várjon amíg MSN-en, vagy Skype-n bejelentkezem; a leg célratörőbb azonban mégis az e-mail. Ugyanis a gépet nem csak én fogom használni, és a többiek is így tartják majd a kapcsolatot az otthoniakkal, igaz, hogy az én Skype azonosítómmal (az egyszerűség kedvéért).
Ha már a netnél tartunk, akkor szeretném ismét nem tetszésemet kifejezni az olaszokkal szemben! Az a tróger digo eladó azt állította tegnap, hogy 24 óra múlva aktiválva lesz a mobilnet, ám ez még most sem történt meg! Persze azt is elfejtette megemlíteni, hogy nem hívhatom fel akárkinek a telefonjáról a megadott számot az aktiválás lekérdezésére, hanem csak a stickben elhelyezkedő SIM-kártyáról! Továbbá az eladó (vagy a tolmácsnő) a papírra a 40916 telefonszámot adta meg, a prospektus végén én pedig a 4916 számot találtam, ami szintén kérdőjeleket vetett fel bennem. Mivel nem boldogultam, átmentem a gondnokhoz, és megkértem a feleségét, hogy segítsen, Ő ugyanis tökéletesen beszél németül. Mint kiderült, ez rólam már kevésbé mondható el. Az igaz, hogy 2003-ban a német katonák egyik tolmácsa voltam, de az már 7 éve volt! Nem is gondoltam volna, hogy ennyi idő alatt mennyit felejt az ember! A szókincsem gyakorlatilag megtizelődött, és folyton angol szavakkal tömöm be a réseket, ami egy németül beszélő olasz számára nem lehet kellemes. Mindenesetre a hölgy segítségével tudtuk meg, hogy a hiba nem bennem van, hanem még nem lett aktiválva a kártya. Vicces volt, hogy Ő lefordította németre az olasz automata szavait, de a felét se értette a technikai „hablatynak”. Na, nem baj, holnap újra megpróbálom! Mondtam magamban, nagyon megköszönve a segítséget, és kifelé menet ügyesen elejtettem a laptopot. Gondolhatjátok mennyire bennem volt a para! Majd megőrültem! Visszamentem a mi apartmanunkba, és kinyitottam a fedelet. A gép működik! Hála Istennek, az égnek, és mindenkinek, aki megvédte ezt a masinát! Hatalmas kő esett le a szívemről, bár még nem ellenőriztem minden funkciót! Az viszont feltűnt, hogy a billentyűzet felett kipúposodott a műanyag, ami akár a combon való gépelés hűtésre gyakorolt negatív hatása is lehet, mindenesetre nem megnyugtató. Ráadásul valami zörgött is nemrég belül… Szóval félek továbbra is, de egyelőre működnek a dolgok szerencsére.
A nagy ijedtségre végigkóstoltam a három különböző söröm! Persze a két kicsit még korábban ittam, de a nagyot már most. Elsőnek a 3 Horses italát bontottam, és 10-es skálán 3-4 lenne az értékelésem. Másodiknak a Splügen sörét fogyasztottam vacsorámhoz, ami nem volt már, mint egy lencsefőzelék-konzerv. Ennek az íze egy erős 4-es. A nagy ijedtséget követően jöhetett az Oranjeboom! Csak bontás előtt tudatosult bennem a név. Szerencsére a sörnek semmi köze nem volt a narancsrobbanáshoz, sajnos azonban a sörhöz sem sok. Szaga büdös volt, íze pedig, mintha ivás előtt nyeltem volna le egy málnás cukorkát; értékelésem tehát 2-es, de, csak mert tudom, hogy van ennél rosszabb is.
A bojler bizonyította méretének elégtelenségét, pedig mind rövid ideig tusoltunk. Holnap kezdődik a munka, amiért igazából jöttünk. Remélem minden rendben, eseménymentesen fog zajlani, és este azon agyalok majd, hogy vajon mit is írjak!