Előszó
Az alábbi sorokat még kint, Olaszországban írtam, az akkori "nyugalmas" időszakban. Fontos, hogy azóta rendeződtek a dolgok, és nem azért írom meg ezeket, hogy újabb konfliktushelyzetet teremtsek, hanem mert egyszerűen félbehagytam anno az írást, és aki ismert, tudja, hogy útálom a befejezetlen dolgokat. Mióta hazajöttem újra a régi munkám csinálom, amit szeretek csinálni, és jól is csinálom. A régi dolgokat megbeszéltük, túlléptünk rajta. Most mindenki boldog, és remélem ez így is marad.
Bevezető
Mielőtt bármit is leírnék, kijelentek egy kötelezően betartandó szabályt: Meggyesi Éva NEM olvashatja a blogom! Nem adok rá engedélyt, nem járulok hozzá, és semmi jogalapja nincs ezen honlap olvasására! Ha Ön, kedves Olvasó nem Meggyesi Éva, akkor jó szórakozást kívánok Önnek.
Aki esetleg nem értené, annak a tisztánlátás kedvéért elmondom mi a helyzet. Kijöttünk Olaszországba dolgozni, ami előtt természetesen sok minden meg lett beszélve (lásd korábbi bejegyzéseim), és még az is lett mondva, hogy hozzam ki magammal (igen, én) a céges laptopot, hogy tudjunk az Évával, és az otthoniakkal Skype-olni, e-maileket írni, az irodában az utódomat segíteni, a felméréseket elkészíteni. Utóbbiak természetesen nem úgy lettek elmondva, hogy ezért és ezért visszük a gépet, hanem csak mondva lett, hogy „de ugye majd nézed a céges e-mailed?”, vagy „de ugye majd segítesz a Juditnak, ha kérdése van?”, satöbbi. Aztán amikor kérdések voltak, és én azokra már válaszoltam itt, ezen a blogon, még a kérdés elhangzása előtt, akkor meg lettem dicsérve, hogy milyen jókat írok. Persze, amikor leírtam, hogy itt semmi nem úgy van, ahogy meg volt beszélve, akkor hirtelen én lettem a közellenség, aki össze-vissza hazudik. Ekkor ki lett jelentve, hogy mikről nem írhatok a saját blogomon, amiről nekem Kína internet-politikája jutott eszembe. Az indok például az volt, hogy az olasz partnerünk magyar barátnője megtalálta a blogot, és ki van akadva, hogy miket írok. Sajnálom, lehet, hogy igaz, de én ezt nem hiszem el. Mindenesetre meg lettem szépen is kérve, és hogy ezen már ne múljon semmi, nem is írtam „csúnya dolgokat”, amikért meg is lettem ismét dicsérve. Gondoltam ezzel le is zártuk a témát. Aztán amikor hazajöttünk, hirtelen kellett az irodába a laptop „kérdőívezésre”. Nyilván arra kellett, de én ezt sem hiszem el. A laptopon mindenesetre el lett olvasva minden dokumentum, meg lett nézve minden, ami természetesen jogos, mert hát nem az én gépem, ám nem túl etikus, különösen, hogy a mappát csupa nagybetűvel „MAGÁN”-nak neveztem. Kedden délelőtt mentünk be az irodába, ahol úgy lett visszaadva a laptop, hogy csak Skype-olásra használhatjuk, mondtuk jó. Aztán, mikor már úton voltunk két autóval, fel lett hívva a másik autó sofőrje (hogy véletlenül se legyek ott), és lett mondva egy kollegámnak, hogy vegye el a laptopot tőlem, és Ő kezelje, mert Ő „tudja hogy működik az Internet”. Bevallom, pontosan én sem tudom, csak az átlagosnál részletesebben (köszönhetően informatikai végzettségemnek, és egy Cisco tanfolyamnak), tehát ezt a tudást irigylem. De nem ez a lényeg, hanem ez az Éva által állandóan hangsúlyozott egyenesség, és hogy Ő mindig megmondja az ember szemébe. Sajnálom, de ezt sem hiszem (már) el. Mondjuk, ilyenkor mindig hozzáteszi, hogy Ő ilyenkor kiadja magából, és utána el is felejti. Útálom ismételni magam, de már ezt sem hiszem el. Sok minden van még az itteni munkánk háttértámogatásával kapcsolatban, amit pont annyira hiszek, mint azt, hogy az UFÓk teheneket csonkítanak, búzába köröket rajzolnak, és embereket rabolnak el, de ez most nem lényeges. Ami lényeges, hogy a fent írtaknak köszönhetően most tollat és papírt ragadtam. Nem használom a gépet másra, csak Skype-ra, mert én vagyok olyan bolond, hogy amit mondok, ahhoz tartom magam.
Most, hogy már mindenki ért (nagyjából) mindent, leszögezhetem, hogy ezt a témát nem fogom tovább fejtegetni, hanem az unalmas mindennapokról írok. Mivel én betartom, hogy Éva megtiltotta a gépének a használatát, ezért elvárom, hogy Ő is betartsa, hogy nem olvashatja a blogom, tehát nem fog ezzel kapcsolatban nálam, vagy másnál reklamálni, ami azt jelenti, hogy nyugodtan folytathatom a munkám, és mint tudjuk, a nyugodt munkavégzés minőségi eredményt jelent.
Akkor következzenek a visszaérkezésünk óta történt események!
Újra munkában
Április 7.
A tegnapi 7 órás, napsütéses, ám (hála égnek) eseménytelen utat követően kipakoltunk, ettünk, és már kb. mentünk is aludni.
Ma reggel viszont újra minden a régi kerékvágásba került. Mivel nem volt még kulcsunk, ezért fél 8-ra mentünk dolgozni. Az olaszok mind örültek nekünk, és még viccelődtek is, hogy jó volt-e a szünet, és közben félreérthetetlen mozdulatokkal a szexre utaltak. A „Baumeister” megkérdezte, hogy hány nővel voltam, és nevetve mondta, hogy „csak!?”, mikor egy volt a válaszom. Természetesen visszakérdeztem, hogy ő mennyivel volt, erre őszintén elszomorodott, és kijelentette, hogy a keresztényeknek csak egy feleségük lehet, majd legyintett, és távozott olyan arckifejezéssel, mint amikor egy óvódásnak valaki elveszi a játékát.
A munkába úgy rázódtunk vissza, mintha abba sem hagytuk volna, bár sok, az eddigiekhez képest nehezítő körülmény bukkant elő, ugyanis az olasz partnereink máshol dolgoznak jelenleg, és elvittek szinte mindent, amit eddig tőlük kaptunk kölcsön. Nem volt ma vágógépünk, hosszabbítónk (azon kívül, amit mi hoztunk, de az csak egy, és az nem elég), megfelelő mennyiségű ragasztónk és hungarocellünk (bár ezek már kora délelőtt érkeztek kamionon), és még pár apróság, mint például a szemeteszsák is hiányzott. Ezektől függetlenül pörögtünk, mint a buszkerék, és úgy haladtunk, hogy amikor szóltunk a Baumeisternek, hogy hiányoznak jelölések a falakról, amikről tudjuk, hogy ott kellene lenniük, és még néhány kivésett tégla nincs befedve, nem is beszélve a Mapelastic-szigetelésekről az emeleteken, akkor azt mondta, hogy minden meglesz, de ők nem Speedy Gonsales-ek, és nem bírják velünk tartani a tempót. Ja, ha már tempó, akkor ma mondták, hogy azokat az ajtókat, ablakokat is nekünk kell bespalettázni, amik téglával kirakott falon vannak. Ez bizony nagyon rossz hír, mert az lassú munka, és nulla felület.
Viszont ma láttunk egy kolibri-vércsét! De komolyan! a levegőben egyhelyben repült, miközben kereste az uzsonnáját, majd időnként lecsapott. Én bizony úgy emlékszem még általános iskolából, hogy a kolibri tud csak egyhelyben repülni, ezért is olyan különleges madár. Bár lehet, hogy a vércse nem járt általánosba?
Meló után elmentem egyet kocogni. Jelentem, ha az ember nem idegesen fut, hanem egy szép, napsütéses munkanap után, nyugodt lelki állapotban, akkor sokkal nehezebb! Mindenesetre elhatároztam, hogy amikor csak az idő, és a fizikumom engedélyezi, elmegyek a szállásunk körül futni. Remélem meg tudom tartani ezt az elhatározásom!
Új dűbel
Április 8.
A második napon is minden ugyanúgy ment tovább, mint a múlt hónapban bármikor. Míg én fúrtam, a többiek ragasztottak, spalettáztak, gletteltek. Rám jellemzően akkor csúszik szét a hosszabbító, mikor az állvány legtetején vagyok, és senki nincs a környéken. Az állványon természetesen nincs elegendő létra a lejutáshoz, lemászni a billegés miatt életveszélyes, tehát be kellett mennem az épületbe, onnan pedig a fél házat megkerülve eljutni az elosztóig, hogy a hiba helyreállítását követően mehessek ismét vissza (körbe) a magasba.
Ami viszont nem olyan, mint eddig, az a dűbel. Új, olcsóbb tányéros dűbelt, és hozzá tartozó stiftet kaptunk. A használhatóságát az előző mondatból nem az új, hanem az olcsó szó tükrözi hűen. A régihez képest masszívabb, és sokkal nehezebben törik, ami mint elég hamar bebizonyult, az egyik legnagyobb hátránya is. Eddig, amikor nem akart bent maradni a helyén a régi, akkor egy erősebb ütéstől letört egy kis része a tányérnak (és gyilkos sebességgel próbálta kilőni folyton a szemem), de a feladatát megfelelően ellátta, tartott, és besüllyedt a hungarocellbe, hogy le lehessen glettelni. Ez az új viszont makacsul kívül marad, hiába ütöm, mint ifjú kovácssegéd a kihűlt vasat. Ütöm finoman, ütöm izomból, csak nem akar ott maradni… Ilyenkor nem tudok mást csinálni, addig ütöm teljes erőből, míg vagy bent nem marad, vagy szét nem törik, de az biztos, hogy mindkét esetben csúnya lesz a vége. Még szerencse, hogy le lesz glettelve. Ráadásul minden második, vagy harmadik dűbel próbál kiszúrni velem, és ha egyesével nem is, de összességében sikerült is nekik, ugyanis a sok kalapálástól (és fúrástól) rendesen fáj a kezem.
Az idő ma is szép volt, ám ebből sajnos én nem sokat éreztem, ugyanis vagy árnyékos helyen dolgoztam, ahol azért még hűvös van, vagy a két épület közötti két falat kezelgettem, ahol viszont folyamatos huzat van.
Képzeljétek, hogy ezen a huzatos helyen, munkálkodás közben, egyszer csak megvilágosodtam. Nem is gondolkoztam ilyeneken, hanem inkább csak olyanokon, hogy mit dúdoljak magamban, hogy teljen az idő, mégis egyszer csak belém nyilallt a felismerés, hogy Éva nem azért akar kiutálni a cégtől, amiket a blogra írtam, hanem azért, mert április elsején lejárt a Start-kártyám által biztosított 1 év támogatás! Persze lehet, hogy az előbbinek is köze van hozzá, de tuti, hogy ez is játszik! Ha visszagondolok, eddig mindig ezt csinálta. Akinek lejárt a támogatása, addig piszkálta, míg el nem ment. Gondolom kirúgni nem rúghatta az embereket, mert az feltűnő lett volna, ezért ez az „emberséges” megoldás! Edinával anno egyszerre jöttünk, és mikor otthon voltunk, Éva vidáman közölte, hogy addig csesztette, míg ki nem ment a testvéréhez Angliába pincérkedni (ha jól emlékszem). A Király Évi ugyan régebb óta volt a cégnél, mint mi, és csak nemrég adta fel a sodrással szembeni küzdelmet, de állítólag Ő dupla start-kártyás volt, tehát rá hosszabb ideig volt támogatás (én eddig nem is tudtam, hogy van ilyen). Sőt, úgy hallom az építőipari munkásoknál is ez a trend. Mindezt csak alátámasztja, hogy amikor a céghez kerültem, volt ott egy ügyintéző (nálam) idősebb hölgy, akit annyira kiborított Éva, hogy elszakadt a cérna, és csapkodva megírta a felmondását azonnali hatállyal. Emlékszem, hogy Éva csak örült az egésznek, mert így nem kellett neki fizetnie valamit. Szóval miután lejárt utánam a támogatás, én vagyok a következő, akit ki kell utálni minél előbb…
Meló után ismét sikerült rávennem magam egy kis kocogásra, sőt, még egy fél kör erejéig keményebb tempót is diktáltam magamnak, szóval a lelkesedésem még tart. Már csak az a kérdés, hogy meddig, de egyelőre azon gondolkozom az abbahagyás helyett, hogy kellene a futás után pár felülést, vagy fekvőtámaszt is csinálni, hogy érjen is valamit az egész. A pocakom miatt a felülés lenne az ideális, de nem tudom, hogy hol tudnám csinálni. Majd még kiokoskodom valamit…
Unalmas péntek
Április 9.
Ma gyakorlatilag semmi sem történt. Sütött a nap, én fúrtam, dűbeleztem, és ennyi. Azaz délben jött az olaszok főnöke a gyönyörű kék 5-ös BMW-jével, és megnézte a Luka által is szidott dűbeleket. Megmutattuk mi a baj velük, annyit mondott, hogy „Va bene”, és elment. Valószínűleg többet nem vesz ilyet. Mondjuk már egész kiforrott technikám van a használatukra, így nem minden második, vagy harmadik lesz rossz, hanem minden hetedik, vagy nyolcadik.
Mivel három csoportban dolgozunk (Gyula, Tyutyu ragaszt, én fúrok, Kaszi, Pali hálóz), ezért nem igen töltöttem időt a többiekkel, szóval nem is igazán tudok róluk mit írni ma. Meló után elmentünk Pennybe vásárolni, és ezt követően még futottam is, sőt ezúttal pár fekvőtámaszt is csináltam. Viszont egész nap ólomnehéznek éreztem a lábaim (gondolom a tegnapi futástól), ami nem volt egy jó munkakedvcsináló, de hát mit tehet az ember… Ráadásul ez a saját buzdításomnak sem tesz jót, de majd azzal vígasztalom magam, hogy ha már megszokom, mennyivel jobb lesz…
Ma van édesapám 59. születésnapja, holnap majd felhívom. Isten éltesse sokáig!
Monoton szombat
Április 10.
Ha a péntek unalmas volt, akkor a mai nap maga a dögunalom, mármint meló szempontjából. Valószínűleg bennem van a hiba, de bevallom nekem ez dögunalom. Igaz, a többiek párosával dolgoznak, és azért úgy biztos sokkal elviselhetőbb, de én már úgy érzem két hete jöttünk vissza. Minden nap ugyan az: reggel KV+kaja, utána 5 óra munka, majd ebéd, és újabb 5 óra munka. Egész nap fúrok, kalapálok, csiszolok, néha keverek egy kis anyagot, de már olyasmikkel ütöm el az időm, hogy reklámdalokat idézek fel magamban miközben dolgozom. A mai nap legizgalmasabb eseménye az volt, mikor elégettem a zsákokat, mert a tűz mindig másmilyen, ráadásul ma szél is volt rendesen. Ez egyébként estére meg is hozta a vihart. Ma még a futáshoz sem volt kedvem, de azért csak rávettem magam. Amúgy jellemzően a mai napra, még a címen is sokat kellett gondolkoznom, és ennél jobb 5 perc után sem jutott eszembe.
Kíváncsi leszek a holnapi napra, mert elméletileg megyünk be a városba, bár nem tudom miért, de ha már ott vagyunk, megkeresem, hogy mennyiért visznek el hajóval Velencébe (és vissza természetesen). Viszont feltett szándékom pihenni kicsit, mert lehet, hogy ha valaki, aki eddig irodában dolgozott, és kikerült egy építkezésre dolgozni 10 órát, annak nem a legjobb elfoglaltság délutánonként még futosgálni. Rövidebben: fáradt vagyok!
Persze ne feledkezzünk meg a holnapi választásokról se! Pláne, hogy Zsu is dolgozik szegénykém, hajnaltól estig. Kitartás!
Kaja után ittam egy korty pálinkát, amit úgy hozott Tyutyu, és a poharam apám egészségére emeltem, mert tegnap volt az öreg szülinapja! Isten éltesse!
Vasárnapi séta
Április 11.
Ma végre aludhattam! A többiek délelőtt elmentek vásárolni, ebédre Gyuláék csináltak gulyást. Délután kicsit kimozdultunk, és körülnéztünk a helyi üzletsorokon.
Első utunk Caorle – Porto Santa Margarita főterére vezetett, és végigmentünk a sétálóutcán, ahol szépen sorban kezdtek kinyílni az üzletek. Megtaláltuk a tavalyi Caorle-Velence hajókirándulásos plakátot, miszerint egy oda-vissza út 20€/fő, ami számomra teljesen elfogadható, ám csak június 3-tól szeptember 4-ig járt, akkor is csak hétköznapokon, ami már nagyobb baj. Ettünk fagyit is, aminek gombóca 1€-ba került volna, de valahogy az eladó kislány matekja nem ezt mondta, ugyanis ettünk négyen összesen 9 gombócot, és fizettünk 6€-t. Azaz csak Gyula, mert megvendégelt minket. Köszönjük Gyula!
Ezek után átmentünk Caorle-be, és végre lesétáltunk a mólóhoz. Mondjuk parkolóhelyet nem volt egyszerű találni, annyian voltak. Megjött a jó idő, és hirtelen többen lettek, mint az oroszok… Kaszi nem is tartott velünk, de Tyutyu is kijelentette, hogy Ő többet ennyit nem fog gyalogolni, az tuti.
Mostanában a Kaszi DVD-lejátszójában mindig megy valami, szóval délután is, meg este is volt filmnézés.
Ma voltak a választások, és megtudtam, hogy a Fidesz nyert, utána jön az MSzP, a Jobbik, és az LMP. Az MDF már nem jutott be, ezért Dávid Ibolya le is mondott. Végre ezen is túl van az ország, és gratulálunk mindenkinek, aki megérdemli (és ezzel nem taposok senki világnézetébe azt hiszem)!
Szeles hétfő
Április 12.
…méghozzá nem kicsit, hanem nagyon! Egész nap olyan szél volt, hogy a napon sem lehetett csak pulóverben lenni, az árnyékban pedig egyenesen majd megfagytam! Volt olyan, hogy ledobtam egy kb. 20 cm-es ragasztószalagot, de ahelyett, hogy a földre zuhant volna, a teraszon körözött a levegőben, mint ha réti sas lenne, és az előbb még szaladó mezei pockot keresné. Talán egy egész percig is repkedett ide-oda, mire végre földet ért.
Meló után Gyuláék elmentek még boltba, majd később a tegnapi gulyásból vacsoráztunk mind. Az étkezést követően koccintottunk minden kicsit is Gyula egészségére (elvégre félig én is az volnék) egy pálinkával. Boldog névnapot Gyulák! Amúgy a pálinkát sörrel kísértem, de ennek és a ki nem pihent fáradságaimnak köszönhetően csak egy becsípés lett az eredménye.
Ma is futottam, fekvőtámaszokat is csináltam, de már nagyon unom. Kíváncsi leszek meddig bírom még…
Narancssárga hegyek
Április 13.
Már reggel fúrással kezdtem. Épp egy „torony” külső részét fúrtam, mikor rettenetes FIAT-teherautó-csattogás nyomta el az ütvefúró zaját. Megjött Luka – nyugtáztam magamban, majd folytattam munkám. Kicsit még szöszmötölt a kocsiban, majd miután köszöntöttük egymást, szólt, hogy „odanézz mennyi hó!”. Na, már megint jön a hóvihar – gondoltam, ám mikor fejbiccentésének irányába tekintettem, rögtön láttam, hogy nem hófelhőről beszélt. „Ez csodálatos!” kiabáltam le két emeletet, mire Ő – igazi déli származású olasz lévén – nem értette, hogy mi szép lehet a hóban. Megrázta fejét, majd továbbment a dolgára.
Engem viszont még pár percig lekötött az elém tárulkozó látvány: a hajnali tiszta, szmog- és páramentes levegőnek köszönhetően nagyon messze el lehetett látni, és a látóhatár szélén hatalmas hegyeket világított meg a felkelő nap. A hófedte csúcsok pedig a reggeli fényeknek köszönhetően narancssárgára színeződtek, és a látvány páratlan volt: amerre néztem, narancssárga hegyeket láttam a távolban! Először csak néztem azt a „kis” részt, amit láttam, majd felmásztam a korlátra, és egy egészen hihetetlen körpanoráma tárult elém: balkéz felől a tenger kékeszöld síksága vezette az ember szemét egész a végtelenségig, míg jobbkéz felől az Alpok hegyvonulatai vettek körbe a napfelkelte sajátos színvilágával. A két végtelenül szép tájegységet csupán egy-egy közeli erdő választotta el egymástól oly módon, hogy ne lehessen tudni, hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik.
Először sajnáltam, hogy nincs nálam a fényképezőm, ám pillanatok alatt tudatosult bennem, hogy hiába is lenne nálam, ezt lefotózni azzal nem lehetne rendesen. Ha festőművész lennék, akkor lenne talán esélyem képekben visszaadni a látottakat, de akkor sem biztos. Ha sikerülne, új híres magyar festő születne azzal a képpel.
Nem tudom meddig gyönyörködhettem, de az órám szerint maximum 2-3 percig, viszont nekem sokkal többnek tűnt…
A baleset
Április 14.
Hát, ma nem kellett sokat gondolkoznom a címen…
Délelőtt 11 felé járhatott az idő, mikor az egész történt. Épp egy másik, tegnap felhungarocellezett „tornyot” fúrtam, dűbeleztem, és csiszoltam, mikor is már a legalsó állványszinten jártam. Mielőtt átpakoltam volna a déli falról a nyugatira, gondoltam fúrok a szélére pár lyukat, hátha utolérnek a többiek az élvédőzéssel, és akkor nem kell rám várniuk. Az utolsó előtti kiszemelt furat után szokás szerint léptem egyet balra, hogy mellé fúrjam az utolsót, ám azt vettem észre, hogy nincs a lábam alatt semmi. Eldőltem, mint a rohadtnád. Elsőként (érzéseim szerint) a fejemmel csapódtam egy függőleges oszlopnak, majd utána a bal oldalam csattant egy hatalmasat az állvány feljárójának keretébe. Bal lábam lógott a levegőbe, a jobb pedig még mindig hozzávetőlegesen ugyanott volt, mint két másodperccel ezelőtt, csak vízszintben. A kezemben a fúró még mindig működött, ezért első dolgom az volt, hogy kikapcsoljam a folyamatos fúrást, még mielőtt további károkat okozok magamban. Közvetlen ezután a káromkodást céloztam ki célként, ám egy erőtlen „nabasszameg” volt minden, ami kitelt tőlem. Nem maradt más, mint hogy kikecmeregjek, és feltérképezzem a végeredményt.
Valamikor ekkortájt jelent meg a bal térdem magasságában a Kaszi, és rémült ábrázattal kérdezte, hogy minden rendben van-e. Hát, ott még nem tartok, hogy ezt tudjam – gondoltam magamban, és ezt a tudtára is hoztam egy „mit tudom én” kifejezéssel. Valószínűleg nyugodt lehetett a hangom, mert pár pillanat töprengést követően szemlátomást nyugodt arckifejezéssel távozott. Ekkor én még ki sem kászálódtam a négyszögletű csapdámból. Mondjuk én már csak a show kedvéért is végignéztem volna, hogy hogy mászom ki ebből a lehetetlen pozícióból. Elmondom, nem volt egyszerű. Először gondoltam a nyílás felett ragadt két kezemmel kitolom magam, ám azt vettem észre, hogy ez nem akar sikerülni (arra, hogy miért nem ekkor még nem is gondoltam). Gyorsan felállítottam egy B tervet, és a bal lábammal addig kapálóztam, míg az alattam ferdén elhelyezkedő létra egy fokára nem leltem. Örömömben fújtam is egyet, majd megkezdtem a kikászálódás többfokozatú műveletét. Ha jól emlékszem a két kezemmel próbáltam magam tartani, amíg bal lábam fokról fokra haladt felfelé addig, míg végül sikerült annyira feltornásznom magam a létrán, hogy a csapóajtónyílás peremére tudtam ülni. Ekkor gyakorlatilag leültem, mint az iszap. Tudtam, hogy el kellene kezdenem keresni a sérüléseim, de valahogy nem akaródzottam hozzáfogni. Ültem egy kicsit még a következő feladat előtt, és csak bambultam magam elé. A rendszerellenőrzés előtt lejátszottam kezemben egy zúgó fúróval egyszer csak eldőlök, mint egy zsák krumpli, majd a folyamatot egy hatalmas fémes puffanás zárja.
A jobb kezemmel kezdtem el kitapogatni a lehetséges sérüléseket bal karomon. Végignyomkodva azt megnyugodtam, nem érzek különösebb fájdalmat rajta. Eljutottam a vállamra is, és itt is mindent rendben találtam. Hát – gondoltam – ezt megúsztam – majd elindultam lefelé a létrán.
Azaz csak indultam volna, a bal kezemmel ugyanis nem tudtam megfogni a kiszemelt kapaszkodó pontot, aminek köszönhetően éppen csak nem estem be ismét. Elég gyorsan tudatosult bennem, hogy ha megpróbálom a karom előrefelé felemelni, akkor az eleinte nem kellemes, övmagasságtól fájdalmas, és vállmagasságtól már szinte elviselhetetlen érzés. Azt hiszem, egy kicsit elkiabáltam az előbb…
Lemásztam az állványról, és elkezdtem feltérképezni a helyzetet. Ha teljesen hátrafelé próbálom felemelni a bal karom, akkor akár jelentkezni is tudok, ám ha oldalt, vagy magam előtt teszem ugyanezt, akkor az előbb ecsetelt fájdalomskála mezőin sétálok ismét. Ha viszont a jobb karomba fogom a másik, és úgy teszem mindezt, akkor nem érzek különösebb fájdalmat. Ezt jó jelnek vettem, hisz nem ugrott ki semmim, és talán el sem tört.
Próbáltam tornáztatni magam, hogy hátha jobb lesz, mikor többen észrevették nem éppen felhőtlen tekintetem, és gyógytornára emlékeztető próbálkozásaim. Lukánk is feltűnt, és megkérdezte, hogy mi történt. Elmondtam, majd kérdezte, hogy jól vagyok-e. Válaszom nem telt túl az önbizalom szikráival, de ekkor még egy határozott talánt válaszoltam, hozzátéve, hogy nem bírom megemelni a bal karom bizonyos magasság felé. Mondták, hogy mozgassam, hátha jobb lesz. Nem lett, ám rosszabb igen. Megkértem, hogy nézze meg látszik-e valami, de csak pár csepp vérem látszott. Kérdetem, hogy van-e itt valaki, aki ért valamit az elsősegélyhez, hogy nézzen már rá, ezért elmentünk az egyik konténer-irodába, ahol, ha már nem értenek hozzá, de azért a sebet ellátják, nehogy meg legyenek ezért büntetve. Luka kérdezte, hogy akarok-e kórházba menni, de azt mondtam, ezzel várjunk még ebéd utánig, hátha jobb lesz. Ebéd után sem lett jobb, sőt inkább csak rosszabb, ezért szóltam, hogy menjünk a kórházba.
Na, ekkor kezdődtek a problémák, és ekkor akadtam igazán ki. Természetesen Luka felhívta Brunot, hogy akkor mi megyünk, aki közölte, hogy ne menjünk, mert a Mirko nem engedi. Mirko azt akarja, hogy az ő építkezésén baleset ne legyen, ezért ha el akarok menni orvoshoz, akkor először vigyenek át egy másik építkezésre, hogy ott történt, de inkább ne menjek sehova. Először azt hittem, hogy valamit ismét félreértettem, de mikor kiderült, hogy nem, akkor elkezdett felmenni bennem a pumpa. Közben Luka a főnökével (Brunoval) beszélt telefonon, és mondta, hogy próbálnak keresni egy orvost, aki feketén (!) megvizsgál. Úgy ledöbbentem, hogy először azt mondtam, hogy nekem jó, csak nézze már meg valaki, hogy mi bajom van, de nem találtak ilyet. Ekkor mondták, hogy ha elmegyek orvoshoz, akkor elküldenek haza. Itt kiborult a bili… „LESZAROM!” – válaszoltam rögtön. Még mondtak valamit, hogy a Mirko azt akarja, hogy öltözzek át, és menjek el a dokihoz turistaként. „Hát kinyalhatja a seggem a Mirko!” – reagáltam ismét tiszta szívemből! Jöttek még olyan érvekkel, hogy másnap ellenőrizni fogják az építkezést, ha most elmegyek dokihoz, ami engem még csak véletlenül sem érdekel, ha kiderül, hogy mondjuk eltört a lapockám. Próbáltam magam megnyugtatni, közben Bruno is belátta, hogy nem tudna átvinni másik építkezésre, mert az én papírom ide szól. Ekkor még próbáltak valamit magyarázni, hogy orvos csak nagyon messze van, de mivel mondtam, hogy pár napja a caorlei kórház mellett parkoltam, feladták. Azaz még jött az a válasz, hogy az csak nyáron van nyitva a turizmus ideje alatt, de inkább ezt már meg sem hallottam. Pár perc múlva Luka és én mentünk Caorlebe a kórházba.
A kórház két egymáshoz közeli, de mégis két különálló részből áll, közöttük van jó néhány parkoló, ház, és egy utca is. Először a kettesszámúhoz mentünk, ami csakugyan zárva volt, ám én emlékeztem a másikra is. Odamentünk, és ott már volt személyzet, illetve két mentőautó is. Bementünk, elmesélte Luka, hogy megbotlottam, és nekiestem egy falnak (!), és hogy mi a panaszom. Mondták, hogy az ellátásért fizetnem kell. Szóltam, hogy van ilyen nemzetközi Allianz biztosításom, és behoztam a papírokat a kocsiból. Kérdezték, hogy Magyarország európai uniós ország-e (!), és mikor mondtam, hogy igen, akkor kérdezték van-e nemzetközi TB-kártyám? Megmutattam az azt helyettesítő A4-es lapot, illetve a másik lap sarkában az E-101 számot. Ekkor mindenki arcán megkönnyebbülést láttam, és már le is vetkőzhettem, de mondták, hogy a kezelést így is ki kell fizetnem, de otthon majd visszakapom a pénzt.
A doki megvizsgált, és mondta, hogy nincs nagyobb baj, de ha pár napon belül rosszabb lesz, nagyon feldagad, vagy esetleg elszíneződik, akkor mindenképpen jöjjek vissza. Most nem írnak erről semmit, nem kell érte fizetni, ez a vizsgálat feketén történt, és leginkább ott sem jártam. Állítólag sok lett volna a papírmunkájuk velem. Mondjuk innentől kezdve, hogy nincs nagyobb gond, engem ez már nem érdekel. Én legelőször is csak annyit akartam, hogy valaki, aki ért is hozzá, az nézzen meg, és ha nincs gond, akkor maradok a seggemen, ha pedig van, akkor megyek hivatalosan orvoshoz.
De ez a Mirko féle műsor kiakasztott. Mintha bankrablás közben egy rendőr tölténye talált volna el, olyan érzésem támadt. Inkább dögöljek meg, csak ne derüljön ki semmi. Ráadásul állítólag nem ez az első ilyen esete. Valamikor valaki valahonnan leesett, és át kellett akkor is vinni egy másik építkezésre. Szánalmas, undorító, és egyéb hasonló jelzők jutnak eszembe. Én ilyen embernek, ilyen helyen nem akarok dolgozni. Nem rabszolgának jöttem ide, és nem véletlenül kötöttünk extra biztosítást még otthon! Ha nem a többiekkel szúrnék ki ezzel, akkor elmentem volna, felvetettem volna a jegyzőkönyvet, beleírattam volna ezt a műsort is, majd autóba szálltam volna, és meg sem állok hazáig.
És hogy velem mi van? Fájok. Minden egyes mozdulattól fáj a hátam a lapockámnál, amit a bal kezemmel csinálok. A kivizsgálás után visszamentem dolgozni, de túl sok mindent nem tudtam csinálni: szemetet szedtem jobb kézzel, ekkor fedeztem fel, hogy az egyik bordám is kapott egy rendeset, illetve apróbb cuccokat vittem A-ból B-be. De mivel a kezem akaratom ellenére is mozog még járás közben is, a hátam mindig fáj. Ha reggelre nem lesz jobb, akkor megpróbálok beszélni a srácokkal, hogy inkább ezt a pár napot majd levonjuk tőlem, de nem megyek ki.
Kényszerpihenő
Április 15.
Éjjel meglepően jól aludtam. Most vettem észre igazán, hogy nem forgolódom össze-vissza, mert arra felébrednék, de összesen 3-4-szer ébresztett csak a hátam. Bár ennek lehet köze a kimerültséghez is, amit a tegnap okozott.
Reggel kimentem a srácokkal az építkezésre, megbeszéltem Lukával a fontos dolgokat, és visszajöttem pihenni. Egész délelőtt csak olvastam, délben természetesen együtt ettem a fiúkkal, majd kaja után felsöpörtem, felmostam mindenhol, kivittem a szemetet, végül elmosogattam. Ezek persze nem történtek fájdalommentesen. Rájöttem, hogy nem csak felemelni fáj a karom, de pl. a felmosó fát is ugyanolyan fájdalmas a földhöz nyomni.
Miután végeztem ezen dolgaimmal, beszéltem Évával Skype-on, mert Gyula mondta, hogy őt felhívta, és a szokásos stílusában előadta magát, hogy milyen dolog, hogy én nem dolgozom, amíg ők igen, és ha nem akarok/tudok dolgozni, akkor jöjjek haza. Mivel ezen ismét sikerült jól felhúznom magam, ezért inkább írásban kerestem, sem mint szóban. Így még legalább diplomatikusra tudtam venni a hangnemet. Érdekes módon velem megint normális hangnemet talált meg, úgy látszik, csak a hátam mögött akar fúrni, szemtől szembe nem vállalja fel. Mindenesetre azt mondta, hogy holnap reggel el kell döntenem, hogy hétfőn 100%-osan tudok-e dolgozni, vagy nem, mert akkor hazamegyek, és jön más a helyemre. Azért kell holnap szólnom, hogy találjon mást még időben. Ekkor megkérdeztem, hogy ha nem jövök rendbe, akkor megkapom-e az irodai munkám, mire a „ráérünk még erről beszélni” választ kaptam.
Délután Zsu elment a fizetésem hiányzó részéért. Megjegyzem április 15. van. Ha már ott volt, ott is marad egy órát, és az Éva telebeszélte a fejét a saját nézőpontjával. Most már a Zsu is úgy gondolja, hogy én vagyok a hülye. Az, hogy nekünk 5 és fél hétig mást mondott, mint amikor lejött, és az óta is, az nem számít. Ez úgy felidegesített, hogy beszélgetés közben kikapcsoltam a gépet, és 6 és fél év dohányzásmentesség után elindultam lefelé rágyújtani. Persze útközben lebeszéltem magam, és visszamentem, de most már tényleg tele a f@szom…
Az ember eljön otthonról több száz kilométert. Kiderül, hogy semmi nem úgy van, ahogy be lett ígérve. Amikor ezt jelzi, akkor mondják, hogy semmi gond, meg lesz beszélve. Utána hitegetik egy darabig, hogy beszéltek az olasz főnökkel, és nem lesz semmi gond, majd kiderül, hogy ez nem is igaz. 5,5 hétig úgy dolgozunk, hogy azt sem tudjuk miért, de a legvégén, a hazaindulás napján lejön a főnökség, és megbeszélnek valamit, aminek a végeredménye épp átlépi azt a határt, amit az ember minimum összegként jelölt meg. Ekkor mindenki megnyugszik, és eldöntjük, hogy jövünk vissza. Persze a visszajövetelkor megint elkezdenek szopatni, és mikor már úton vagyunk, akkor szigorúan úgy, hogy én véletlenül se legyek ott, megindul ismét a kifúrásom. Aztán itt már mit tudok csinálni, beadom a derekam, és nem reklamálok inkább, mert otthon szar a helyzet. Dolgozunk, de folyamatosan kapom az ívet a hátam mögött, hogy mekkora szemét vagyok. AKKOR MIÉRT ENGEDTETEK VISSZA? De ez nem elég, történik egy baleset, és kiderül, hogy inkább dögöljön meg az ember, de ne legyen róla papír. Ekkor persze én hülye még mindig csak tűrök, mint egy birka. Aztán végre megkapom április 15-én azt a fizetésem, amiért februárban és márciusban dolgoztam, de persze be kell érte menni az irodába. Ezzel nincs is baj (azon kívül, hogy két országgal odébb van), mert van egy kedvesem, aki elmegy érte. Persze Ő ottmarad egy órát trécselni az Évával, aki telebeszéli a fejét hülyeségekkel, hogy neki milyen rossz, és én milyen gonosz vagyok. A végén még kiderül, hogy miattam van a gazdasági világválság is. Persze a kedvesem nem áll le vitatkozni, inkább csak bólogat, amivel nincs is gond, én is ezt tenném, de Ő mint kiderült el is hiszi! Több mint egy éve dolgozom az Évának, és már az elején is azt mondtam, hogy az itt a legnagyobb gond, hogy az Éva nem okos, de a Zsu kijelentette, hogy ez nem így van, mert Ő most beszélt vele kb. egy órát, és szerinte az Éva igenis okos.
Most ezek után mit mondjak? Idegileg, és fizikailag is kivagyok. Nem csak a fáradtság miatt, de a hátam miatt is, erre kiderül, hogy jobban hisz annak, akivel összesen egy órát találkozott, és én egy hónapja mondom, hogy az arcomba hazudik, mint nekem. Köszönöm szépen, nagyon jól esik! Bár lehet, hogy az Éva tényleg okos, és kitalálta, hogy ne azért maradjak, mert nekem az jó, hanem azért, mert nincs hova hazamennem? Hát, ha nem lenne ostobább egy fél pár cipőnél, akkor már ezt is elhinném!
Vagy esetleg tényleg velem van a gond, de akkor szintén nincs itt semmi keresnivalóm, úgy gondolom… Ám ebben az esetben nagyjából ott sincs semmi létjogosultságom, amit most otthonnak hívok, mert akkor tényleg nagy gáz van velem. Lehet, elmegyek inkább bűnözőnek, vagy csövesnek, és akkor nem fogom magam ilyen hülyeségeken felidegesíteni, hogy becsületesen megdolgozni a pénzért, nem kell olyanokkal foglalkoznom, hogy otthon mit szólnak, satöbbi. Mondjuk ezek alapján politikus is lehetnék…
Mindenesetre holnap reggel meglátom hogy van a hátam, és ha szarul, mert nem adott rá puszit a fogtündér, akkor megyek haza. Hogy utána mi lesz, az pedig rejtély. Ja, amúgy Éva Zsunak tudott válaszolni, hogy már vettek fel mást a helyemre. Gondolom ez délután még nem volt az ő agyában, bár még én tanítottam be az utódom. 8 héttel ezelőtt kellett volna hazamennem, és akkor most boldog munkanélküliként élhetném az életem, mindenféle idegi és fizikai sérülések nélkül.
