Március 16.
A meló ma is a szokásos volt, leszámítva, hogy ma kint volt Arturo, és a fia is. Kiderült, hogy a fia tegnapi is ott volt, Ő az, akire ha ránéz valaki, azt mondja, hogy tipikus főnök. De komolyan. Arturo pedig egy jól szituált 60 körüli tipikus úriember, aki már csak amúgy ráles a dolgokra, hogy minden rendben van-e, de sokat nem foglalkozik velük. Legalábbis, amikor megpillantottam, ez a benyomásom kelt, még ha tudom is, hogy nem így van. Fiával ellentétben visszaköszönt, mikor illedelmesen (a napszaknak megfelelően) Bona sera-t köszöntem. Megnézte, ahogy dolgozunk, megnézte eddigi munkánkat, közben Nico, a fia intézkedett az építőmunkások vezetőivel ezt-azt, majd távoztak. Sem pozitív, sem negatív visszajelzést nem kaptunk, de mikor rákérdeztem a helyieknél, azt mondták, minden jó.
Nagyjából egész nap kevertem, aminek eredménye estére fáradtság, és hihetetlen méretű ragasztósziklák az orromban. Amúgy, amikor az ember önti a zsákból az anyagot a vödörbe, és az porzik, elkerülhetetlen a belégzése. Ez nem kellemes. Nekem folyton az az érzés villan be, mikor kisgyerekként a Hullámfürdőben víz alatti bukfenc közben az orromba ment a víz, és ijedtemben megpróbáltam levegőt venni (szintén az orromon át, szintén a víz alatt). Szóval rossz érzés.
Reggelire amúgy pirítóst ettem, kunyerált margarinnal. Már értem, hogy miért nem eszem otthon ilyet. Azt hiszem, ezt nem ismétlem meg többször. Egész délelőtt korgott a gyomrom. Ebédre a szokásos adag konzervkaja, savanyúság nélkül, de mivel reggel óta éhes voltam, délután hamar elszállt ennek a jótékony hatása is. Majdnem minden nap fütyülök vagy dudorászom magamban. Ma valamiért a „Két szegény legény, szántani menne…” ment a fejemben. Az utolsó egy óra csigatempóban telt el, úgy vártam, hogy elmenjek a McDonalds-ba.
Természetesen ez sem jött össze. Van tőlünk nem messze egy tábla, hogy McDonalds 10 percre. Hát én 10km után bementem egy nagyobb apartman-csoporthoz, mert láttam, hogy van recepciójuk. Már a parkolóban beszélgetett két – apámnál valamivel fiatalabb – ember. Valamilyen oknál fogva megkérdeztem őket. Magam sem tudom mire számítottam, de nem tudták, hogy hol van a célom. Igazából azt sem tudták, hogy mi az szerintem. Mindenesetre, ha valakitől olaszul kérdezed meg, hogy valami hol van, ne lepődj meg, ha olaszul is válaszol. Odáig még nem volt gond, hogy nem tudják, de utána folytatták. Ekkor félbeszakítottam őket (nem ténylegesen), hogy nem beszélnek-e angolul, vagy németül. Természetesen ezt is olaszul, mire válaszuk az volt, hogy bent a recepción beszélnek, majd ott segítenek. Bementem.
Valószínűleg rossz ajtón, ugyanis egy irodában találtam magam. Amolyan tipikus iroda volt, íróasztalokkal, forgószékekkel, térképpel a falon, reluxával az ablakon, neonvilágítással. A három irodista kinézetű ember közül odamentem a legfiatalabbhoz, aki egyébként egy helyes, fiatal hölgy. Megkérdeztem, beszél-e angolul, mire a „mi sem természetesebb” angol megfelelője volt. Hát… Ha ez olyan természetes errefelé, akkor velem van a gond, mert eddig még boltokban is inkább a németet erőltették. Tehát végre valakivel beszélhettem angolul. Örömöm azonban nem tartott sokáig, ugyanis kérdésemre, hogy merre van a McDonalds, naaagy kerek szemekkel ismételte szavaim. Hát az majdnem 30km! – mondta. Megemlítettem, hogy 10km-rel visszább volt egy tábla, hogy 10 percre van, és csak ezért gondoltam, hogy ilyet eszek. Mondta, hogy az nem igazán helytálló akkor. Közben egy másik, idősebb irodista is csatlakozott kisegítésemhez. Ekkor aztán igazán kezdtek a fejemben össze-vissza keveredni a szavak, ugyanis én régen nagyon jó voltam németből, mára azonban töredékére sem emlékszem, ám mióta itt vagyunk, és használjuk, legalább egy része visszajött. Angolt összesen pár alkalommal használtam, de már szerintem jobban megy (ment eddig), mint a német. Az olasz mondatokat még nem értem egészben, de egyre több szó van, amit ki tudok venni belőlük, és magamban összerakom a jelentésüket. Na mármost eddig ami nem jutott eszembe németül, azt (valamiért) automatikusan angol szóval helyettesítettem, most, hogy végre angolul beszélhetek, most viszont egy-két szót már akaratlanul is németül mondtam. Mikor beszállt a másik irodista is, akkor megjelent a kommunikációban az olasz, amiből értettem szavakat, és tudtam (nagyjából) mit mondanak egymásnak. Mikor a csaj 10 perc helyett véletlenül 10 km-t mondott, ki akartam javítani, hogy „dieci minuti”, ehelyett „tíz minuti”-t mondtam. Persze rögtön javítottam, de kezdtem érezni, hogy a fejemen elszabadul a pokol. Előkerült még egy lap is, amire a kislány segítőkészen le akarta rajzolni, hogy merre menjek, de szóltam, hogy annyira nem fontos. Ekkor már tudtam, hogy megyek a pizzás nénihez inkább. A visszaúton megálltam, és lefotóztam a táblát, hogy tényleg nem én vagyok a hülye. A táblán ugyan az a városnév szerepel, mint amit a lány mondott. A pizzásnál megkérdeztem, hogy lehet-e kártyával fizetni, de sajnos nem. Pedig azt hittem, hogy egy ilyen ürülő övezetben ez nem lesz probléma.
Megharagudtam hát, elmentem egy boltba, és vettem tejet és virslit vacsorára.
Az esti skypeoláson megtudtam, hogy ma nálunk gyűlik össze a társaság filmet nézni. Valami titános régi filmet néznek, és közben pizzát rendelnek és fogyasztanak…
Hát a mai napra tényleg nem tudok mást mondani: „szegény embert még az ág is húzza”.
A meló ma is a szokásos volt, leszámítva, hogy ma kint volt Arturo, és a fia is. Kiderült, hogy a fia tegnapi is ott volt, Ő az, akire ha ránéz valaki, azt mondja, hogy tipikus főnök. De komolyan. Arturo pedig egy jól szituált 60 körüli tipikus úriember, aki már csak amúgy ráles a dolgokra, hogy minden rendben van-e, de sokat nem foglalkozik velük. Legalábbis, amikor megpillantottam, ez a benyomásom kelt, még ha tudom is, hogy nem így van. Fiával ellentétben visszaköszönt, mikor illedelmesen (a napszaknak megfelelően) Bona sera-t köszöntem. Megnézte, ahogy dolgozunk, megnézte eddigi munkánkat, közben Nico, a fia intézkedett az építőmunkások vezetőivel ezt-azt, majd távoztak. Sem pozitív, sem negatív visszajelzést nem kaptunk, de mikor rákérdeztem a helyieknél, azt mondták, minden jó.
Nagyjából egész nap kevertem, aminek eredménye estére fáradtság, és hihetetlen méretű ragasztósziklák az orromban. Amúgy, amikor az ember önti a zsákból az anyagot a vödörbe, és az porzik, elkerülhetetlen a belégzése. Ez nem kellemes. Nekem folyton az az érzés villan be, mikor kisgyerekként a Hullámfürdőben víz alatti bukfenc közben az orromba ment a víz, és ijedtemben megpróbáltam levegőt venni (szintén az orromon át, szintén a víz alatt). Szóval rossz érzés.
Reggelire amúgy pirítóst ettem, kunyerált margarinnal. Már értem, hogy miért nem eszem otthon ilyet. Azt hiszem, ezt nem ismétlem meg többször. Egész délelőtt korgott a gyomrom. Ebédre a szokásos adag konzervkaja, savanyúság nélkül, de mivel reggel óta éhes voltam, délután hamar elszállt ennek a jótékony hatása is. Majdnem minden nap fütyülök vagy dudorászom magamban. Ma valamiért a „Két szegény legény, szántani menne…” ment a fejemben. Az utolsó egy óra csigatempóban telt el, úgy vártam, hogy elmenjek a McDonalds-ba.
Természetesen ez sem jött össze. Van tőlünk nem messze egy tábla, hogy McDonalds 10 percre. Hát én 10km után bementem egy nagyobb apartman-csoporthoz, mert láttam, hogy van recepciójuk. Már a parkolóban beszélgetett két – apámnál valamivel fiatalabb – ember. Valamilyen oknál fogva megkérdeztem őket. Magam sem tudom mire számítottam, de nem tudták, hogy hol van a célom. Igazából azt sem tudták, hogy mi az szerintem. Mindenesetre, ha valakitől olaszul kérdezed meg, hogy valami hol van, ne lepődj meg, ha olaszul is válaszol. Odáig még nem volt gond, hogy nem tudják, de utána folytatták. Ekkor félbeszakítottam őket (nem ténylegesen), hogy nem beszélnek-e angolul, vagy németül. Természetesen ezt is olaszul, mire válaszuk az volt, hogy bent a recepción beszélnek, majd ott segítenek. Bementem.
Valószínűleg rossz ajtón, ugyanis egy irodában találtam magam. Amolyan tipikus iroda volt, íróasztalokkal, forgószékekkel, térképpel a falon, reluxával az ablakon, neonvilágítással. A három irodista kinézetű ember közül odamentem a legfiatalabbhoz, aki egyébként egy helyes, fiatal hölgy. Megkérdeztem, beszél-e angolul, mire a „mi sem természetesebb” angol megfelelője volt. Hát… Ha ez olyan természetes errefelé, akkor velem van a gond, mert eddig még boltokban is inkább a németet erőltették. Tehát végre valakivel beszélhettem angolul. Örömöm azonban nem tartott sokáig, ugyanis kérdésemre, hogy merre van a McDonalds, naaagy kerek szemekkel ismételte szavaim. Hát az majdnem 30km! – mondta. Megemlítettem, hogy 10km-rel visszább volt egy tábla, hogy 10 percre van, és csak ezért gondoltam, hogy ilyet eszek. Mondta, hogy az nem igazán helytálló akkor. Közben egy másik, idősebb irodista is csatlakozott kisegítésemhez. Ekkor aztán igazán kezdtek a fejemben össze-vissza keveredni a szavak, ugyanis én régen nagyon jó voltam németből, mára azonban töredékére sem emlékszem, ám mióta itt vagyunk, és használjuk, legalább egy része visszajött. Angolt összesen pár alkalommal használtam, de már szerintem jobban megy (ment eddig), mint a német. Az olasz mondatokat még nem értem egészben, de egyre több szó van, amit ki tudok venni belőlük, és magamban összerakom a jelentésüket. Na mármost eddig ami nem jutott eszembe németül, azt (valamiért) automatikusan angol szóval helyettesítettem, most, hogy végre angolul beszélhetek, most viszont egy-két szót már akaratlanul is németül mondtam. Mikor beszállt a másik irodista is, akkor megjelent a kommunikációban az olasz, amiből értettem szavakat, és tudtam (nagyjából) mit mondanak egymásnak. Mikor a csaj 10 perc helyett véletlenül 10 km-t mondott, ki akartam javítani, hogy „dieci minuti”, ehelyett „tíz minuti”-t mondtam. Persze rögtön javítottam, de kezdtem érezni, hogy a fejemen elszabadul a pokol. Előkerült még egy lap is, amire a kislány segítőkészen le akarta rajzolni, hogy merre menjek, de szóltam, hogy annyira nem fontos. Ekkor már tudtam, hogy megyek a pizzás nénihez inkább. A visszaúton megálltam, és lefotóztam a táblát, hogy tényleg nem én vagyok a hülye. A táblán ugyan az a városnév szerepel, mint amit a lány mondott. A pizzásnál megkérdeztem, hogy lehet-e kártyával fizetni, de sajnos nem. Pedig azt hittem, hogy egy ilyen ürülő övezetben ez nem lesz probléma.
Megharagudtam hát, elmentem egy boltba, és vettem tejet és virslit vacsorára.
Az esti skypeoláson megtudtam, hogy ma nálunk gyűlik össze a társaság filmet nézni. Valami titános régi filmet néznek, és közben pizzát rendelnek és fogyasztanak…
Hát a mai napra tényleg nem tudok mást mondani: „szegény embert még az ág is húzza”.
Azért jó volt látni az otthoni arcokat. Pont ma mondtam az egyik kollégának, hogy hiányoznak az otthoni, minden esti összejövetelek.
VálaszTörlésjaja ismerem az érzést!!:):S
VálaszTörlés