2010. március 30., kedd

Már nincs sok vissza

Március 30.
Már nincs sok vissza, és ez egész nap jár az ember fejében. Reggel úgy mentem dolgozni, hogy már csak két, este úgy jöttem vissza, hogy már csak egy munkával töltött nap van hátra. Az idő kezd belassulni, és ehhez nem kell a Svájc és Franciaország határán levő LHC-t meglátogatni. A holnap szerintem igazán slow-motion lesz…
Már csak azért is, mert ma az időjárás elég érdekesen alakult. Egész nap lehetett hallani a fodrozódó hullámokat, majd délután már szemerkélt is, és az imént odakint 45°-os szöget bezáró vízfalat láttam. Ha holnapra ez nem vált át valami normálisabba, akkor lehet, hogy egy szép területnyi felületet nem tudunk „lemásodolni”, tehát nem lesznek befejezve, ami az elszámolás szempontjából nem túl előnyös. Arról nem is beszélve, hogy az Éváék által elvégzendő felmérést sem könnyíti meg a csúszós, ragadós, sáros talaj.
Sajnos Luciano nem jön holnap sem, ezért személyesen nem tud elköszöni, azonban ezt megtette Lukán keresztül egy ma elküldött SMS-ben, üdvözölve mindannyiunkat. Szerintem ez egy kedves gesztus tőle. Ha majd jövünk vissza, hozok neki pár üveg otthoni sört (és a többieknek is), hogy megtudja mi is a jó. Ha már itt tartunk, eddig összese 10 különböző, boltban vásárolt sör ittam itt, amiről ígérgettem egy sörtesztet, azonban már nem nagyon emlékszem, hogy melyik milyen volt, és különben is lusta vagyok végiggondolni és megírni. A fotókat mindenesetre feltöltöm, hátha érdekelnek valakit. Ja, és ha már fotók! Nehezményezték páran, hogy az olaszokról nem készültek képek, és nem is nagyon írtam le őket. Ma Lukát sikerült lencsevégre kapnom, igaz, a fényképezőállvány egy 1m magas hungarocell volt, szóval érdekes képek lettek. Bővebb információkat majd személyesen, elvégre már nincs sok vissza!
Egy biztos, az agyunk már erősen otthon jár, és lélekben már mind a saját családunkkal és barátainkkal eltöltendő eseményeken pihenünk, mesélünk.

2010. március 29., hétfő

Napsütéses hétfő

Március 29.
Furcsa dolog történt ma: nem történt semmi! Hétfő van, és semmi különös nem történt, ami az elmúlt hétfőket tekintve igen meglepő. Ez ám az oximoron tökéletes mintapéldája!
Egész nap sütött a Nap, és fújt a szél, ami arra volt jó, hogy (Supermanként) napenergiával töltődjek, de azért a pólóban való dolgozás ne forduljon meg a fejemben.
Sajnos ma nem tudtuk befejezni a mára ütemezett munkáinkat, ugyanis ismét jött az ISOCal-os teherautó, és mindenfelé betont (ISOCal-t) locsolt, amire nem szabad rálépni még holnap sem. Mehettünk ismét Lukáék házára. A visszalevő 1-2 nap mindenesetre kemény zárást jelent majd, ha be akarunk fejezni mindent, amit elkezdtünk.
Már mindannyian a hazaérésen járatjuk az agyaink egyfolytában, van, aki már össze is pakolt. Én még el sem kezdtem, de ma el fogom, még ha csak jelentéktelen mértékben is…

2010. március 28., vasárnap

Vasárnapi szuper-mozi

Március 28.
Ma gyakorlatilag nem történt semmi, igazi pihenőnapot tartottunk ismét. Mivel Velence 60km-re van, ezért én el szerettem volna menni, de a többiek anyagi okokból a maradás mellett döntöttek, egyedül pedig nem akartam menni.
Délelőtt bevásároltunk, Tibi és Gyula főztek, majd ebéd mellett Formula 1-et is fogyasztottunk, igaz csak ismétlésről, és már tudtam ki fog nyerni, illetve, hogy mik fognak történni. F1 után mindenki mást csinált, én pl. játszottam kicsit, illetve az újra működő internet-kapcsolatnak köszönhetően feltöltöttem a két elmaradt bejegyzést.
Este szokás szerint Skype-oltunk, majd vasárnapi szuper-mozit néztünk! A laptopon az egyetlen film a Barlangember, amit vidáman végig is néztünk.
Holnap újra munka, de már csak hármat kell dolgoznunk, és megyünk haza!

Nyugodt szombat

Március 27.
Ha minden napunk ilyen lenne, akkor nem nagyon lenne miről írnom. Nyugodtság volt egész nap. A ragasztóhiány miatt ma sem kezdtünk sokkal korábban, és valamivel 17 óra után el is jöttünk. Gondolnunk kellett a hétfői kezdésre is, mert ha most elhasználunk mindent, akkor hétfőn kitudja mennyit csak ácsorgunk.
Érdekesség, hogy a helyi munkások, akik szombaton dolgoznak, minden hétvégén kapnak reggelit a vezetőségtől, pontban 9:30-kor. Odaviszi az építkezésre az egyik építésvezető, mindenki eldob minden szerszámot, és közösen esznek, majd utána mindenki dolgozik tovább.
Tíz órakor már bent voltam az Expertben reklamálni. Természetesen megint várnom kellett, de most nem sokat. Ezúttal egyenesen a kiscsajhoz mentem, akivel a múltkor beszéltem, és mondtam neki, hogy probléma van. Elmondtam mi a baj, megmutattam az olasz SMS-eket, beszélgettünk kicsit, hogy elmagyarázzam, hogy nem én vagyok a hülye, hogy elhasználtam volna a krediteket mielőtt megújítják a 100 órát, majd mikor belátta, felhívta a TIM ügyfélszolgálatot. Kiderült, hogy rendszerhiba történt, és bár a rendszer kiküldte az értesítő SMS-t, mi mégsem kaptuk meg. Visszakapjuk a 15€-t a számlánkra, melyből azonnal 10€ meg is jött, de egy munkanap csak ennyit tud beállítani a rendszerük (!), ezért hogy holnap már tudjunk netezni, most fel kell töltenünk a kártyát 15€-val, és a másik 5€-t pedig majd valamikor a jövő héten töltik vissza. Remek. Csinálnak egy rendszerhibát, amitől két teljes napig nem tudjuk használni amit már kifizettünk, és hogy holnap működjön, ne csak majd valamikor, vegyek újabb 5€-ért krediteket. Ki van ez találva, nem?
Az időjárás ma már igazi áprilisi bolond időjárás volt: reggel sűrű köd, ebédre ragyogó napsütés, délutánra ismét köd, végül estére ismét kitisztult minden.
Ebéd után elaludtam, és álmomban repültem az építkezés felett a napsütésben. Szép volt a kilátás, hát csináltam is pár fényképet. Mikor felébredtem, megnéztem a gépem, és rajta voltak a fotók, amiket Ti is megtekinthettek a webalbumomban! Aki nem hiszi, kattintson, aki elhiszi, az is, mert a képek tényleg jók lettek! Valamivel később csináltam egy-két képet az első házról, amit szigeteltünk, majd folytattam a munkámat.
Ma nem igen történt más említésre méltó dolog. Így, hogy nem történik kétpercenként valami negatívum, és még a nap is kisüt, így azért más szájízzel értem haza.

Péntek 26

Március 26.
Azért Péntek 26 a cím, mert az pont kétszer rosszabb, mint a péntek 13. Erre a bölcs megállapításra ma jöttem rá…
Reggel nem kellett sokkal, csak negyed órával korábban kelnem, mint általában, és így is időben elkészültem. Ezzel nem is volt gond, sőt, eleinte a munkával sem. Azzal a boldog gondolattal a fejemben kezdtem ténykedéseim, hogy m péntek van, és a péntek jó dolog. Később ezzel már csak bíztattam magam.
Az időjárás amolyan ködszitálós volt, köd nélkül. A néha feltámadó szél időnként le-lelökött egy-egy szerszámot, vagy épp kellékanyagot. Ez még betudható lett volna az időjárásnak, de ott már kezdtem sejteni, hogy még sem olyan vidám ez a péntek, mikor azt vettem észre, hogy a dűbeleknek hiába fúrok elég mély lyukat, nem akarnak a helyükre menni. Aztán feltűnt, hogy a betonkoszorúba egyszerűen nem tudok rendesen befúrni. Elfogyott a fúrószár vége, mióta itt vagyunk, most először… Aztán lecsiszoltam egy kis bőrt a bal hüvelykujjamról.
Ekkor jött a dél, elmentünk enni, kipihentem magam amennyire lehetett, és úgy mentem vissza, hogy már csak jó lesz ez a péntek. Természetesen tévedtem. Egy emeleti teraszon dolgoztam létrán rögtön kaja után. A létra úgy lengett, mint jegenyefa a nyári viharban. Eddig sem volt egy életbiztosítás ezeket használni, de ennyire még egy sem volt instabil. Ráadásul valahogy folyton leesett valami. Amikor épp lemásztam dűbelért, egyszer csak azt veszem észre, hogy kidől alólam a létra. Pedig még csak hirtelen vagy rossz mozdulatot sem csináltam. Képzelhetitek milyen boldog voltam. Legszívesebben ledobtam volna ezt a létrának csúfolt izét, és páros lábbal utána ugorva, nagy csattanás és reccsenéseket követően toporzékoltam volna a tetején addig, míg tízmillió fogpiszkáló nem lesz belőle. Ehelyett inkább pár szép, míves magyar szó felsorolása után inkább folytattam munkám.
A nap végéig azért eddigi sebeimet kivétel nélkül sikerült ismét felszakítani, de a csúcs az volt, mikor kiderült, hogy alig van ragasztónk. Végre dolgozhatunk tovább, de nincs mivel, és az utánpótlás csak hétfőn reggel jön 8-9 között. Úgy döntöttünk, hogy nem maradunk hatig, inkább csak ötig, hogy holnapra is jusson. Reméljük a holnapi napunkra (és hétfő reggelre) még lesz elegendő.
Meló után bevásároltunk, majd beszéltünk Évával ismét Skype-on, és pár percre rá elfogyott a kredit a mobilnetről. A 100 óra helyett 15€-t használhattunk fel valamiért 4€/óra felbontásban, természetesen negyedórás számlázással. Holnap mehetek vissza reklamálni, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi lesz. Zsuval próbáltuk megfejteni az SMS-eket, amiket az elmúlt napokban küldtek, de semmit nem tudtunk meg belőlük. Mindenesetre viszem nekik a gépet, a kártyát, a mobilnet-kütyüt, szóval mindent, és melegen ajánlom nekik, hogy csináljanak valamit…

2010. március 25., csütörtök

Az utolsó rövid nap

Március 25.
Ma is szép időnk volt egész nap! Sütött a nap, nem fújt a szél nagyon, még a munka is jobban ment!
De tényleg. Minden 10 apartmanos épületegyüttesen van egyetlen olyan terasz, aminek a mennyezetét is le kell szigetelni. Amikor elkezdtünk itt egy hónapja dolgozni, akkor volt szerencsém megdűbelezni az elsőt, és akkor nagyon szenvedtem vele. Sok olyan lyukat fúrtam, amiből kiesett a dűbel, és gyakran elfáradtam a létráról a fejem felé (egy dög nehéz fúróval) való fúrásban. Ma megdűbelezem a második épületcsoport mennyezetét is. Kaja után vártam, hogy Lukáék visszaérjenek, hogy elkérjem az akksis fúrót, de csak nem jöttek. Amíg vártam, előre feljelöltem, hogy hol vannak a téglák széle (amit ugye a hungarocelltől nem lehet látni, ezért az épület belsejéből kell kinézni), mert közöttük beton van, és az tart. Nem jöttek (Lukáék), hát nekiálltam a sajátunkkal. Egy lyuk sem sikerült rosszul, és még el sem fáradtam. Mondjuk, látom magamon, hogy azért hozzáedződtem a munkához, de a mennyezettől azért tartottam. Még estére sem fáradtam el annyira, mint eddig mindig. Lehet, hogy nem is Terminátor leszek, hanem Spuerman? Mert ugye Ő nyeri napból az erejét!
A szép időnek azonban van hátulütője is. Például, hogy fúrás közben az emberre száll a por, és ha kicsit is gyöngyözik a homloka, akkor estére farsangi indiánként is megállná a helyét. Ez egyébként a csiszolásra is igaz. Ráadásul ilyenkor pólóban van az ember, szóval még tisztább, biztonságosabb az érzés. Apropó póló! A kantáros nadrág csatja birizgálja a csiriómat! Már két napja! Remélem, értitek.
Mindenesetre holnap tuti nem leszek olyan kipihent, hogy este elmenjek futni egyet, sőt, még pár fekvőtámaszt is nyomjak. Igaz, ezeket nem jókedvemben csináltam, hanem feszültség-levezetésképp. Szóval holnaptól már 10 órát dolgozunk ebben a visszalevő pár napban. Reggel 7-től este 6-ig (egy óra kajaszünettel), az eddigi 7.30-17.00 helyett. Történt ugyanis, hogy pár napja megkérdeztem Lukát, hogy mi a véleménye, szerinte dolgozhatnánk-e ennyit? Azt felelte, hogy meg kell kérdeznie a főnököktől, de szerinte nem lesz akadálya. Ma itt volt a Bruno, és beszélt vele erről, aki szintén azt mondta, hogy meg kell kérdeznie Arturot, de szerinte igen. Közben mi jeleztük ezen igényünk Évának is, aki pont akkortájt beszélt Arturoval erről, szóval mindenki egyszerre jelezte, hogy dolgoznánk mi többet is, ha lehetne, de talán Éva előbb beszélt Arturoval, mint Bruno, mert mikor szólt Luka, hogy beszélt Brunoval, és Ő beszél Arturoval, akkor már Éva visszaszólt, hogy szerezzünk kulcsot, és mehet a hosszú-műszak. Érthető, nem? Szóval holnaptól 10 óra munka.
Ha már itt tartunk, többen szóltak, hogy már nem értik, hogy ki-kicsoda, ezért csináltam egy hierarchia-ábrát. Mr. T. neve számomra megfejthetetlen. Megkérdeztem Lukától már, de nem értettem harmadjára sem tisztán, hát nem fejtegettem tovább. Így legalább a névtelenség pajzsa mögé bújhat. A többi szereplőhöz azt hiszem nem kell semmit hozzáfűznöm.

2010. március 24., szerda

Tempo bello

Március 24.
Reggel folytatódott az eddigi „hétfő-szériám”. Szerencsére, ha mindig ugyanakkor kelek, akkor érzem, hogy itt a felkelés ideje, ugyanis tegnap ébresztőóra-beállítás nélkül feküdtem le. Aztán induláskor elszakítottam a cipőfűzőmet (azaz a cipőfűző helyettesítő zsinórt, ugyanis az eredeti már korábban elszakadt).
Mindenesetre ma végre szép időnk volt! El is határoztam, hogy ma akkor is jobb napom lesz. A napsütésnek köszönhetően sikerült is többé-kevésbé ezt elérnem. Végre rövid ujjúban lehetett dolgozni, annak az ujját is feltűrtem, hogy minél több nap érjen. A Farkastól kölcsönkapott napszemüveg gyakorlatilag egész nap a fejemen volt. Köszi Farkas!
Ebédelni elmentem Lukával, és ettem igazi spagettit! Állítólag ebben a vendéglőben alapból 20-30€ alatt nem lehet enni, de a munkások 12€-ért ehetnek amolyan menü szerűséget. Kicsit másképp vannak a dolgok, mint nálunk, ugyanis sokkal nagyobb a választék. Első fogásnak lehet kérni levest, rizottót (megkóstoltam, nem rossz), vagy spagettit. Választásom megkérdőjelezhetetlen volt. Ekkor elhadarták, hogy milyen spagettik közül választhatok. Nagy vonalakban volt tészta szósszal, és tészta hússal. Én a húsost választottam. Nagyon finom, de paradicsomot nem igen látott ez a spagetti, helyette a darált hús valamiszerű olajban volt gazdag. Parmezán sajtot mindenki magának rak rá, annyit, amennyit akar. Mellesleg az üveges ásványvíz is ingyen fogyasztható, továbbá van bor is az asztalokon „kancsóba”, amit néhány munkás pillanatok alatt eltüntet, és már kérik is a következőt, de erről nem tudom, hogy extra költséggel jár-e. Második fogásokat amikor sorolták, még németül sem tudtam, hogy mi-micsoda, csak bólogattam, majd végül megkérdeztem, hogy ezek közül van-e valami, ami helyi specialitás. Volt, azt kértem. Amit értettem, hogy hús, és hogy grill. Gondoltam grillezett hús, vagy ilyesmi, de sült oldalast kaptam, amit otthon sem igazán szoktam enni. A külseje néhol szenes, a belseje pedig rágós. A három bordából másfelet fogyasztottam. Ráadásul adtak hozzá valami vajszínű kockát, ami tényleg helyi specialitás, és elméletileg kenyérnek kellene lennie. Hát, ha ilyen a kenyér, akkor inkább köszönöm, de nem kérek. Puha volt, mint a kenyér belseje, és felettébb zsíros, ráadásul füst ízű. Háromszor is beleharaptam az étkezés különböző fázisaiban, de sehogy sem volt finom. Megettem a sült krumplit, megittam az eszpresszó KVt, fizettem, és mentünk. Mindenesetre úgy jóllaktam, hogy úgy éreztem tudnék még enni, ha valami finomat kapok, viszont hatig, mikor elkészült a Gyula által készített leves és krumplistészta, még nem voltam éhes.
Délután volt kint Mirko (Arturo fia), és annyit üzent az építésvezetőn (Roberton) keresztül, hogy egy teraszon otthagytuk a szemetet, és hatalmas gombóc ragasztók kötöttek oda. Megnéztem utána, és tényleg volt ott hungarocell-reszelék (kb. fél vödör sem), viszont a hatalmas galacsin, amit említett, az 5-6 alig 1-2cm-es pötty volt. Állítólag az ilyen dolgokban szeret nagyon túlozni.
Este vacsi után kiderült, hogy nem fogok nagymosni, ugyanis a Pali szólt, hogy ha gondolom, pár boxert be tudok dobni az Ő mosásába. Gondoltam. Azokkal már kihúzom hazáig.
Mindent egybevéve, ha a naposabb oldalát nézem a mai napnak, ma már nem volt hétfő, és ez a lényeg! Ettől függetlenül számolok vissza magamban, mert nagyon hiányzik mindenki, akit otthon hagytam!

2010. március 23., kedd

Hány hétfő van egy héten?

Március 23.
Ez a nap is véget ért. Végre. Ha a ma pár órával tovább tartana, tuti megcsonkítanám magam.
Reggel köd. Munka közben egész nap nyűgös voltam. Valahogy ma semmi sem úgy sikerült. A falat, amit nemrég felragasztottunk mentem fúrni, de hogy Luka meg tudja csinálni azt a részét, amit ők raktak fel (a tetején), először ott kellett fúrnom. Hely csak akkora van, hogy a vállaim nem férnek el, de legalább minden vizes. Aztán megfúrtam mindent.
Mikor mentem délután csiszolni, rájöttem, hogy vizes falat nem lehet, mert a nedvesség beleragasztja a hungarocell-golyókat a csiszolóba. Kihoztam a glettvasam, hogy azzal lehúzom a nedvességet, ami jó ötletnek bizonyult, mert lassan ugyan, de haladtam. Aztán, hogy ne essen le a glettvas, mikor kihúztam két hungarocell közül (ott tároltam, mert ott elértem kényelmesen), hirtelen utánakaptam, amiért cserébe hálából beleállt a jobb kezembe a mutatóujjam és a hüvelykujjam között. De úgy rendesen.
Következő szép megmozdulásom akkor volt, mikor egy ponton vissza kellett szedni kb. 30cm x 1m-es szakaszon a hungarocellt, amit pár napja tettünk fel. Ahogy feszítettem a kalapáccsal a táblát, egyszer csak megindult, és a kalapács nyele úgy odacsapódott a jobb hüvelykujjammal együtt, hogy azt hittem eltört. Olyan boldog voltam, hogy nagyon… A műveletet végül a Pali fejezte be, mert akkor markolni épp nem tudtam.
Napközben megbeszéltem Lukával, hogy holnap elmegyek vele ebédelni oda, ahol a többiek esznek. 12€ egy menü, de végre ehetek igazi olasz spagettit első fogásnak. Másodiknak választhatok hal és hús közül, és még KV is jár az ebédhez, sőt néha még (pék)süteményt is adnak. Már várom.
Ahogyan vártam a munka végét is, ugyanis ma én tálaltam a vacsorát (látod Kata?! :P). Hárman ugyanis a Kaszival és a Gyulával úgy döntöttünk, eszünk egy családi, négy fős, sonkás-gombás pizzát, és én mentem érte.
Mondjuk a pizzériai jelenet is frankó volt. Bemegyek, a srác kérdezi, hogy mivel szolgálhat. Összeszedtem olasz tudásom legjavát, és mondtam: „úná fámíliá prosuttó é fungi pizzá perfávóre” (szó szerint ezt mondtam!). Erre igazi angol kiejtéssel mondja a srác, hogy „pörfikt”. Hát, mondom magamban, legyen házad hétemeletes lift, s lépcső nélkül, és a nyavaja rángasson fel ’s alá! Én kérem készülök, hogy mit akarok mondani olaszul, erre angolul válaszol… Mondta volna, hogy „vá béne”, és olyan boldog lettem volna, hogy nagyon… Az embernek már az igyekezetét sem értékelik… Na jó, értékelte, csak nem úgy, ahogy én szerettem volna. A pizza egyébként finom volt (milyen is lehetett volna), bár a Kaszi láthatóan nem volt elégedett, és a Gyula is többre értékeli az otthoniakat.
Nem tudják ezek, hogy mi is a pizza művészete kérem…

2010. március 22., hétfő

Hétfő

Március 22.
A cím minden információt tartalmaz. Ma hétfő van. Hétfő nekem, hétfő az olaszoknak, hétfő nektek, sőt, még az időjárásnak is hétfő van, egész nap esett. Nem nagyon, csak annyira, hogy elázzon a vállunk, és nyakig járjunk a sárban. Bármerre léptem sár volt. Egy idő után feladtam a kerülgetést, és mentem simán előre. Ez viszont azért volt rossz ötlet, mert pillanatok alatt plusz két-két kilót cipeltem a lábamon.
Hogy én útálom a hétfőket, akárcsak Garfield, azt már mindenki tudja. Azt azonban, hogy az olaszok is, azt a múltkor még csak sejtettem. Ma azonban már biztos vagyok benne. Bár ma kevesen voltak csak az építkezésen, mégis egyre többen próbálnak kommunikálni velem. Ennek örülök, és jólesik, ráadásul ilyenkor igyekszem eltanulni egy-két szót vagy kiejtést, azonban már-már feltartanak. Ha ez ilyen ütemben megy tovább, rendezek egy traccspartit. Ma az építésvezetővel (legalábbis Luka leírása erre a posztra utal) is jobban megismerkedtem. Robertonak hívják, és van egy kajakozó olimpikon barátja a Cseh Köztársaságból. Ez biztos fontos, és valami összefüggés lehet közte, és az között, hogy mi Magyarországról jöttünk, mert utána mondta (és mutogatta). Amúgy Ő – mármint Roberto – az, aki korábban is próbált már kommunikálni velem, rendszerint angol-német-olasz szavak véletlenszerű egymás után tételével, amolyan lamantin-módszerrel. Aki nézi a South Parkot, az érti. De amúgy kedves csóka, és szerintem Ő is örül, hogy régen (ki tudja honnan) ráragadt, és azóta számtalanszor elfelejtett nyelvtudását ismét gyakorolhatja.
A többi munkás inkább csak egy-két szót szól olaszul, amit bőszen próbálok utána megfejteni több-kevesebb sikerrel. Pédául én az „eső” kifejezésre a „pioggia” szót ismerem, ők viszont valami egész mást mondtak, majd hozzátették, hogy „kaka”, és utaltak a mai napra. Természetesen sűrűn bólogattam, és a „Tempo di merda” szakkifejezést válaszoltam, ami mindig sikert aratott náluk, és egyetértésüket fejezték ki folyton. Az egyik ember, aki két szót ismer magyarul (a „na”, és a „bazdmeg”), még mondta is a másiknak, hogy ez mennyire jellemző egy-egy idegen nyelvvel való ismerkedésben, hogy még egy mondatot sem tud valaki helyesen összerakni, de a „szar” szót már ismeri. Ebben mondjuk igaza van, mert az ember káromkodni tanul meg először általában. Ezen fellendülve Lukának ma meg is tanítottam ezt a szót magyarul.
Ha már itt tartunk, megtudtam, hogy az „Ennio” szó valójában egy név. Ennio egy idősebb ember, aki már nagyon közel van a nyugdíjhoz, és nem igazán hallgat senkire, ezért amit többnyire (az esetek 99%-ában) csinál, az „merda”. Ezért, vagy másért, de mindenki ismeri, és amikor így szólítják egymást az itteniek (az esetek 80%-ában), akkor mindenki tudja miről van szó.
Ma egyébként az egyeztetéseken kívül szinte csak kevertem. Három teraszon dolgoztunk egyszerre, és mire valakihez kivittem a ragasztót, már valaki másnak kellett is kevernem. Délelőtt nem is volt egy perc megállásom sem. Viszont a lapockámnál elfeküdtem egy izmot, vagy csak becsípődött, de egész nap fájt, és még most sem kellemes. Különösen keverésnél volt rossz.
Meló után megnyugodhattunk, már ami az internetet illeti: feltöltötték a 100 órát.

Megérdemelt pihenés

Március 21.
Ahogy tegnap terveztem, ma nem csináltam semmit.
Próbáltam a lehető legtovább aludni, reggelire bundáskenyeret csinált a Kaszi, utána játszottam, ebédre rántott csirkecombot kaptunk sült krumplival Gyulától, majd újabb pár óra játék után felsepertem, és a szokásos Skype-olásig ismét játszottam.
A mai nap tanulsága, hogy még a Settlers III-ban is egyre nehezebbek a pályák. Két pályát is elölről kellett kezdenem, márpedig itt egy-egy pálya akár 2-2,5 óra is lehet. Kicsit vicces, hogy este a német MTV csatornán látható Game On c. műsorban pont bemutatták a Settlers VII-et (Siedlers 7 címen). Amúgy ebben a műsorban annyi frissen megjelent játékot mutatnak be, hogy mikor hazamegyek letölteni (bocsánat, megvenni) sem lesz időm mindet, nemhogy kipróbálni, vagy ne adj Isten, végigjátszani…
Mindenesetre próbáltam magam kipihenni amennyire lehet, de azért ez az egy nap nem kettő. Gondoltam ugyan ismét a nyelvtanulásra, de hát ismét elmaradt. Így sosem fogok megtanulni olaszul az az érzésem.
Szóval itt ma nem történt semmi. Sajnos otthon viszont igen, és amit még jobban sajnálok, hogy nem lehetek ott, mikor egy nagyon jó barátomnak akár egy vállon-veregetés is sokat jelenthetne. Természetesen, ha otthon lennék sem segíthetnék többet, de akkor is nagyon rossz, hogy nem állhatok még csak mellette sem. Jó azonban tudni, hogy a többiek ott voltak, ezért szeretem ezt a társaságot annyira!

2010. március 20., szombat

Olasz karácsony

Március 20.
Reggel 6 előtt keltem, hogy legyen időm felkészülni. Természetesen ez miatt olyan kómás voltam, hogy esélyem sem volt. Valamivel 6 után jött a hívás, hogy egy óra múlva találkozzunk az autópálya-lehajtónál. Úgy kalkuláljak, hogy legalább fél óra az út. Megittam a KVm, és vártam, hogy hasson. Felhúztam a munkásruhát, és indultam reggelizés helyett.
Egész nap ködös idő volt, nem sűrű köd, de azért 5-600m-nél tovább nem lehetett ellátni. Nem volt ez másképp reggel sem. Az autópályáig gyakorlatilag egyenes út vezet, így a 35km alatt volt időm nézelődni. A táj beillett volna bármely művészfilmbe: egyenes út, kis forgalom, a távolban házak és fák sziluettje rajzolódik ki, és az út mentén mindkét oldalon egyenletes távolságban fák sorakoznak. Unalmamban azon gondolkoztam, miközben szólt a Metallica, hogy itt mindig erős keleti szél fúj-e, vagy csak még nem ébredtem fel teljesen, ugyanis a fák mind ugyanannyira vannak megdőlve, és ugyanabba az irányba. Az út keresztülhaladt pár kisebb településen és a cél (a lehajtó) egy városban volt. Ami eddig fel sem tűnt, azt most azonnal felfedeztem: a munkahelyünk környékén nincs élet! Itt mennek az emberek dolgozni, a buszmegállókban fiatalok hátizsákkal várják a buszt: az emberek – ugyanúgy, mint mi otthon – élik a mindennapjaikat, munkába, iskolába járnak. A szállásunk környéke viszont egy üdülő-övezet, ahol csak kevesen laknak állandóan. Ott nem látunk soha másokat, mint a munkásokat. Jó volt más embereket látni.
A Zsoltinak külön köszönet jár, hogy elhozta az otthonról küldött cuccokat. Még átpakolni is segített, és közben tipikus smalltalk-ok váltották egymást, még viccelődésre is futotta pakolás közben, pedig hamar átpakoltunk.
A szállásra visszaérve gyorsan kipakoltam, a hűtőbe bepakoltam, és már mentem is dolgozni. Azaz előtte reggeliztem: egy jó nagy korty tejet, és egy banánt, hogy legalább össze ne essek.
A munkában ma is csak a szokásos dolgokat csináltam, viszont lassan kezdenek a lábaim is elfáradni. Egész nap az állandó mászkálás üres, vagy épp teli kézzel még csak-csak menne, de itt előfordul, hogy fel kell mászni az állványra, aminek nincs létrája, hogy feljussak az első emeletre, ahonnan van létra a másodikra, ahol felmászhatok egy létrára dolgozni. A létráról aztán le-fel kell ugrálni, mert arrébb kell menni, mert a fúrót le kell tenni, és a dűbeleket kell kézbe venni, mert kalapálni kell, mert glettelni kell, mert elfogyott az anyag, stb… Aztán lehet lemászni a létráról egy másik létrára, hogy lemászhassak az állványon. Közben annyi cuccot cipelve magammal, hogy minimum kettőt, de inkább hármat kelljen fordulni, nem is beszélve az áram helyszínre juttatásáról, ugyanis először fel kell vinnie az embernek a hosszabbítót, hogy leengedhesse, hogy lemászhasson és bedughassa a villamos-dobozba, hogy visszamászhasson a munkavégzés helyére. Agyrém. Aztán mikor itt végeztem (és lepakoltam), mehetek fel a lépcsőn a másik apartmanba, hogy létráról lekaparhassam a ragasztószalagot. Szóval el vannak fáradva a combjaim.
Ebédre aztán jött az igazi karácsony-feeling: mindenki csomagokat bontogatott. Még egyszer szeretném mindenkinek megköszönni a küldött cuccokat, vagy éppen az utánajárást (igen Pici, rád is gondoltam)! A csomagok megérkezése azért mindenki kedélyállapotán emelt pár pontot. …Aztán vissza a mókuskerékbe…
Azóta nem igazán történt semmi. Viszont, míg fel nem töltődik a 100 óra, valószínűleg be kell fagyasztanunk a skype-olást és a blogolást is természetesen. Persze, tegnap az eladó-lány nem tudta megmondani, hogy ez mikor lesz. Szerinte a legnagyobb esély a március 21. 23:55, ugyanis akkor lesz egy hónapja, hogy aktiválódott a kártya. Persze nem kizárt a március 23 sem, mert akkor léptünk fel először a netre (ha jól emlékszem). Persze én továbbra is írom a bejegyzések szövegét, csak majd egyszerre teszem fel őket, mint mikor ideértünk.
Holnap végre pihenés. Egész nap nem csinálok majd semmit, csak felsöprök, talán fel is mosok végig a vonalon, és pihenek. Ha úgy alakul akár Settlers-ezés sincs kizárva, de javaslom majd a többieknek az gépen levő egyetlen film, a Barlangember c. film megnézését is.

2010. március 19., péntek

Még egy nap eltelt

Március 19.
Péntek van, ez látszik az olaszok munkamorálján. Alapból sem hajtják maguk szét (ez nem negatívum, sőt, otthon is így kellene dolgoznia mindenkinek, és akkor nem 60 év lenne az átlagéletkor), de ma több nevetést hallottam, több beszélgetőt láttam. A munka természetesen ettől függetlenül látványosan haladt tovább, de ott volt a péntek-érzés a levegőben.
Ma fúrtam, csiszoltam, gletteltem alapvetően. Ami viszont nagyon jó volt, hogy sütött egész nap a nap. Jó érzés, ha leveheti az ember a dzsekijét, és nem vacogó fogakkal dolgozik. Még fütyörészni is többet fütyörésztem, mint eddig.
Meló után elmentem az Expertbe, hogy feltöltsem a netet, ugyanis lassan lejár a 100 óra. Fontos, hogy ennek több, mint 10%-a elveszik a negyedórás számlázásnak köszönhetően! Persze ismét rájöttem, hogy nem egyszerűen mennek itt a dolgok. Az eladó srác, aki beszél rendesen angolul, épp egy ügyféllel foglalkozott. Látta, hogy őt keresem, és szólt, hogy várjam meg a pultnál. A kolleganője megkérdezte, hogy segíthet-e, de emlékeztem, hogy már a múltkor is mondta, hogy nem nagyon tud angolul, ezért mondtam, hogy az angolul beszélő kollegáját várom. Jelentem én vártam. 20-25 percig is vártam, mikor már fel-alá kezdtem mászkálni, és nézelődni, hogy ne idegesítsem fel magam, ugyanis út közben megálltam a pizzériában, és kértem egy tonhalas pizzát 18.15-re, elvitelre. Végül az angolul csak kicsit beszélő kolleganővel próbáltuk egymást megérteni. Az volt az alapvető baj, hogy mikor mondtam, hogy szeretnék újabb 100 órát vásárolni 20€-ért, akkor mondták, hogy azt nem lehet.
- Miért nem?
- Mert az nem lehet venni, az jár automatikusan.
- Hogy?
- Ha van 10€ a kártyán hófordulókor.
- De – mondom – nekem jó esélyjel elfogy addig a percem, és különben is, hol tudom azt megnézni, hogy mennyi van még vissza?
- Fel kell hívni a 40219-es számot (ha jól emlékszem).
- De azt mondták, hogy az interneten is meg tudom nézni, és szeretném a címet ehhez elkérni.
- Ahhoz regisztrálni kell, és meg kell adni még a zoknid színét is. (Nem ezt mondta, de ez volt a lényeg)
Gondoltam, inkább hagyjuk.
- Szóval hogy lesz nekem újabb 100 órám?
- Hát feltöltöd 10€-val.
- És ha előbb lejár a mostani 100 óra?
- Ne járjon le.
- De ha mégis?
- Akkor nem lesz automatikusan +100 órád.
- Értem. Tehát fizetek most 10€-t, hogy használni tudjam a netet, és ha használom, akkor nem fogom tudni használni.
- De.
- WTF?
- Ha elhasználod, akkor átvált perc-alapú számlázásra, és percenként 4 Centet fizetsz. (Ha jól értettem, mert itt többet beszélt olaszul, mint eddig bármikor, és azért az még nem megy annyira.)
- Nem tudnám most rögtön elindítani ezt a 100 órát?
- Nem.
- Tehát, ha elfogy az első 100 órám, akkor átváltok az eddigi rendszerről a fizetős rendszerre, és mivel hófordulókor nem lesz rajta 10€, akkor bukó, ha csak fel nem töltöm újabb 10€-val.
- Ezt jól látod. De látod? – Mutat a képernyő egy pontjára – van még 525 perced.
A böngésző épp a csatlakozáskor automatikusan induló honlapon van, ami teljesen olasz, és még véletlenül sincs rajta angol nyelv lehetőség.
- De akkor mégsem kell regisztrálnom?
- Ezek szerint nem…
Utána még egy két dolgot megbeszéltünk, és próbáltam még egyszer (kétszer) rákérdezni a lényegre, hogy biztosan értjük-e egymást.
Visszafelé bementem a sejtéseim szerint már rég kihűlt pizzámért. A tulaj mondta, hogy nem csinálta meg, mert nem voltam itt, de most megcsinálja. Ezen ugyan meglepődtem, hogy kérek egy pizzát 18.15-re, és nem csinálta meg, holott még ki is akartam előre fizetni, de inkább csak örültem neki. Pár perc múlva már meleg pizzával robogtam a szállás felé.
A többiek mondták, hogy a kerestek a gondnokék, hogy menjek át. Láttam érkezéskor, hogy nincsenek már itt, de azért átmentem. Igazam volt. Később, mikor megérkeztek, már jöttek is. Elvették a kapunyitóinkat, és két kártyát kaptunk helyettük. Most már nem tudunk a hátsó, hozzánk nagyon közeli kapun járni, hanem meg kell kerülnünk ki- ill. behajtáskor mindent. Remek, köszönjük.
Évától is kaptam e-mail-t, kb. reggel 7-re kell mennünk a 25km-re levő autópályára, hogy átvegyük a csomagokat a Zsoltitól, aki hoz kutyákat… Legalább nem éjfél után kell menni…

2010. március 18., csütörtök

Tipikus csütörtök

Március 18.
Ha megkérdezném, hogy vajon kinek mi jut eszébe a „tipikus csütörtök”-ről, 90%-ban azt mondanátok (szerintem), hogy semmi. Hát ilyen volt a mai napom nekem is. Amolyan semmilyen.
Reggel nehezen keltem, ugyanis éjjel 1 órakor feküdtem le. Reggeli, munka, ebéd, munka, vacsora, és nagyjából ennyi. Egész nap fúrtam, dűbeleztem, csiszoltam, a dűbelt legletteltem, költözködtem, létráztam, állványt másztam. Talán az egyetlen, amit érdemes megemlíteni, hogy Lukával egyre többet, egyre több mindenről beszélünk. Sok érdekes, és sok haszontalan dolgot megtudtam.
Már olyan olasz munkások is próbálnak kommunikálni velem, akiket (az elmúlt napokat leszámítva) eddig nem láttam. Volt ma például egy vidám csóka, aki beszélt folyamatosan. Kétszer mondtam neki, hogy nem beszélek olaszul (természetesen olaszul). Ekkor kérdezi, hogy „parle el englese?”, amire a válaszom a „Yes, of course!”, erre ő mondja, hogy ő nem. Utána megkérdezi, hogy beszélek-e németül (olaszul tedesco), mikor a német válaszomra ismét azt reagálta, hogy ő nem. Mindezt úgy, hogy épp a létre tetején álltam, és fúrtam volna. Már épp el akartam hessegetni, mikor megkérdezte, hogy beszélek-e franciául, vagy spanyolul. Mondom nem. „Akkor jó, mert ő sem!” Majdnem leestem a létráról, hirtelen úgy elkapott a nevetés. Viszont utána kiderült, hogy ő tud japánul. Ha jól értettem. Ez viszont már érdekes, ugyanis nem ő az egyetlen az építkezésen, aki ezt a nálunk ritkaságszámba menő nyelvet tudja valamennyire. Lehet, hogy anno itt úgy oktatták a japánt, mint nálunk az oroszt?
Este megtudtuk, hogy holnap megérkeznek a csomagjaink. Ma ettem meg az utolsó konzervem ebédre, szóval holnap így sem lesz meleg ebédem, ellenben holnapután már új ízekkel boldogítatom magam. Csak abban bízom, hogy nem kell sokáig fennmaradni, mert már most is hulla vagyok, és szombaton is dolgozunk…Sorkizárás

Olcsó húsnak híg a leve

Március 17.
Reggel kínomban négy szelet kenyérre osztottam el egy lapkasajtot, és hogy ne legyen száraz, ketchupot raktam még rá. Útálok másoktól kérni, inkább nem eszem rendesen. Az innivalóm is elfogyott, ezért ma egész nap nem ittam az építkezésen, azaz csak egyszer, akkor is a kerti csapból. Felsejlettek bennem azok a „szép” napok, mikor egy hétre kint ragadtam Svájcban 5€-val, és egy kis kenyeret és egy mini parizert osztottam be. Akkoriban vizet egy autószerelő műhelyből kértem hűtővíz címszóval 2db 2 literes kólásüvegbe. Még jó, hogy nem adtak kedvességből fagyállósat, vagy ioncseréltet. Most azonban nem ennyire rossz a helyzet, ebédre egy újabb, az utolsó előtti konzervem fogyasztottam. A lelket az tartotta bennem, hogy tudtam, este megyek boltba, ahol lehet kártyával fizetni, de így is roppant nyűgös voltam egész nap, és az erőm is jelezte egy régi ismerősöm igazát, miszerint „kolbász nélkül nem megy a traktor”.
Luka és Lucano szeretik cinkelni egymást. Ennek ékes jeleként megtanítottak ma nekem két jelzőt, amit egymásra használnak: kankaro és anio (vagy enio). Csáno mindig mondja Lukáról, hogy anio, ami a kövér valamely szinonimája lehet, Luka viszont kankaronak nevezi főnökét, és bíztat, hogy én is ezt tegyem. Mikor ennek a jelentését kérdeztem, állítása szerint nincs megfelelő német szó, de a jelentése olyasmi, hogy nemtörődöm-beleszarik-típusú ember. Olyasmi lehet, mint nálunk a tróger. A szavak helyes írását/jelentését kommentekben várom, haladók a német megfelelőjüket is elküldhetik. A beküldők között egy három másodperces vállon veregetést sorsolunk ki, közjegyző jelenléte nélkül.
Ha már itt tartunk! Ráérő időtökben, amolyan házi feladat gyanánt nézhetnétek nekem a neten Caorle környékére McDonaldst, Burger Kinget, vagy hasonló helyeket. Pontos cím megadása után GPS-szel már boldogulok. A másik feladat a használt autó, de még inkább használt motor kereskedések pontos címeinek megadása lenne! Ezért már kézrázás vagy puszi jár (nemtől függően) sorsolás nélkül.
Ma amúgy a megmaradt helyeken pótoltuk a földtől elhagyásokat (egy terasz, és a belső udvar kivételével), ami megint bebizonyította, hogy sokkal több idő két helyen szabni (alul és felül), mint normál esetben csak felül, nem is beszélve, hogy az előkészületeket is kétszer kell megcsinálni egy-egy falnál. Egész nap csak ragasztót (ragasztásra és glettelésre valót is) hordtam, illetve takarítottam. Már nem csak a combom fáradt, a térdem fáj, de újra érzem a könyököm, a derekam, és az újdonság szellemében az ujjaim is jelentkeznek, hogy ez nem megszokott nálam. Aggódni azért nem kell, nem vészesek a panaszok, csak vannak. No food, no power.
Meló után meg sem álltunk a Pennyig, ahol sikerült ismét több mint 17€-t elköltenem, de legalább van mit ennem. A legjobb ötletem szerintem az volt, hogy vettem banánt (1,5kg, 2,5€). A parkolóban egyet rögtön meg is ettem, és a kedélyállapotom rögtön utána egész más lett! Otthon minden nap több gyümölcsöt is ettem, itt pedig csak alig, és ez érződik is.
Vettem továbbá lapkasajtot, margarint, szalámit, szeletelt kenyeret, egy kis sütit, tejet, és 3 üveg narancsot, ami megszólalásig hasonlít a Fantára. Természetesen mind olcsófajta volt (a szaláminál ez ugye relatív). Hát jelentem, itt sincs kolbászból a kerítés (ami nagy kár…), ami olcsó, az nem finom. A kenyér már majdnem ehetetlen, a margarin erősen gyenge minőségű, a sütit, a tejet, a sajtot még nem kóstoltam, de a narancsnak legalább van egy kis „hippó-íze”. Vettem továbbá olasz Heinekkent, ami 0,66l/ üveg, az üvegre nincs betétdíj, de legalább pontosan olyan az íze, mint a régi Szalon-nak!
A csúcs azonban Gyula vacsorája volt. Vett egy zacskó „Zuppa di Farro”-t (könyörgöm, ezt fejtsétek meg, hogy micsoda, azon kívül, hogy leves, ami olyan sűrű, mint egy főzelék, és bab is van benne), ami olyan rossz, hogy senki nem akarta megenni. Mondom olyan isten nincs, hát adtam neki egy emberes mennyiség Erős Pistát. Hát soha nem gondoltam volna, hogy van bármilyen étel, ami legyőzi öreg István barátom, de bizony fél evőkanál Erős Pista elkeverése után nem lehetett érezni az ízét! Nem hittem el! Miután raktam bele még egyszer, már ehető volt, ám átlagos esetben ennyitől már én is izzadok, és minden bajom lesz, de itt épp csak ehető ízt kölcsönzött! Ilyet még nem pipáltam… Viszont tunkolásra alkalmassá tette a pocsék kenyeret!
Az esti skype-olások után még ismét besegítettem az otthoni irodai munkába.

2010. március 16., kedd

Szegény embert még az ág is húzza

Március 16.
A meló ma is a szokásos volt, leszámítva, hogy ma kint volt Arturo, és a fia is. Kiderült, hogy a fia tegnapi is ott volt, Ő az, akire ha ránéz valaki, azt mondja, hogy tipikus főnök. De komolyan. Arturo pedig egy jól szituált 60 körüli tipikus úriember, aki már csak amúgy ráles a dolgokra, hogy minden rendben van-e, de sokat nem foglalkozik velük. Legalábbis, amikor megpillantottam, ez a benyomásom kelt, még ha tudom is, hogy nem így van. Fiával ellentétben visszaköszönt, mikor illedelmesen (a napszaknak megfelelően) Bona sera-t köszöntem. Megnézte, ahogy dolgozunk, megnézte eddigi munkánkat, közben Nico, a fia intézkedett az építőmunkások vezetőivel ezt-azt, majd távoztak. Sem pozitív, sem negatív visszajelzést nem kaptunk, de mikor rákérdeztem a helyieknél, azt mondták, minden jó.
Nagyjából egész nap kevertem, aminek eredménye estére fáradtság, és hihetetlen méretű ragasztósziklák az orromban. Amúgy, amikor az ember önti a zsákból az anyagot a vödörbe, és az porzik, elkerülhetetlen a belégzése. Ez nem kellemes. Nekem folyton az az érzés villan be, mikor kisgyerekként a Hullámfürdőben víz alatti bukfenc közben az orromba ment a víz, és ijedtemben megpróbáltam levegőt venni (szintén az orromon át, szintén a víz alatt). Szóval rossz érzés.
Reggelire amúgy pirítóst ettem, kunyerált margarinnal. Már értem, hogy miért nem eszem otthon ilyet. Azt hiszem, ezt nem ismétlem meg többször. Egész délelőtt korgott a gyomrom. Ebédre a szokásos adag konzervkaja, savanyúság nélkül, de mivel reggel óta éhes voltam, délután hamar elszállt ennek a jótékony hatása is. Majdnem minden nap fütyülök vagy dudorászom magamban. Ma valamiért a „Két szegény legény, szántani menne…” ment a fejemben. Az utolsó egy óra csigatempóban telt el, úgy vártam, hogy elmenjek a McDonalds-ba.
Természetesen ez sem jött össze. Van tőlünk nem messze egy tábla, hogy McDonalds 10 percre. Hát én 10km után bementem egy nagyobb apartman-csoporthoz, mert láttam, hogy van recepciójuk. Már a parkolóban beszélgetett két – apámnál valamivel fiatalabb – ember. Valamilyen oknál fogva megkérdeztem őket. Magam sem tudom mire számítottam, de nem tudták, hogy hol van a célom. Igazából azt sem tudták, hogy mi az szerintem. Mindenesetre, ha valakitől olaszul kérdezed meg, hogy valami hol van, ne lepődj meg, ha olaszul is válaszol. Odáig még nem volt gond, hogy nem tudják, de utána folytatták. Ekkor félbeszakítottam őket (nem ténylegesen), hogy nem beszélnek-e angolul, vagy németül. Természetesen ezt is olaszul, mire válaszuk az volt, hogy bent a recepción beszélnek, majd ott segítenek. Bementem.
Valószínűleg rossz ajtón, ugyanis egy irodában találtam magam. Amolyan tipikus iroda volt, íróasztalokkal, forgószékekkel, térképpel a falon, reluxával az ablakon, neonvilágítással. A három irodista kinézetű ember közül odamentem a legfiatalabbhoz, aki egyébként egy helyes, fiatal hölgy. Megkérdeztem, beszél-e angolul, mire a „mi sem természetesebb” angol megfelelője volt. Hát… Ha ez olyan természetes errefelé, akkor velem van a gond, mert eddig még boltokban is inkább a németet erőltették. Tehát végre valakivel beszélhettem angolul. Örömöm azonban nem tartott sokáig, ugyanis kérdésemre, hogy merre van a McDonalds, naaagy kerek szemekkel ismételte szavaim. Hát az majdnem 30km! – mondta. Megemlítettem, hogy 10km-rel visszább volt egy tábla, hogy 10 percre van, és csak ezért gondoltam, hogy ilyet eszek. Mondta, hogy az nem igazán helytálló akkor. Közben egy másik, idősebb irodista is csatlakozott kisegítésemhez. Ekkor aztán igazán kezdtek a fejemben össze-vissza keveredni a szavak, ugyanis én régen nagyon jó voltam németből, mára azonban töredékére sem emlékszem, ám mióta itt vagyunk, és használjuk, legalább egy része visszajött. Angolt összesen pár alkalommal használtam, de már szerintem jobban megy (ment eddig), mint a német. Az olasz mondatokat még nem értem egészben, de egyre több szó van, amit ki tudok venni belőlük, és magamban összerakom a jelentésüket. Na mármost eddig ami nem jutott eszembe németül, azt (valamiért) automatikusan angol szóval helyettesítettem, most, hogy végre angolul beszélhetek, most viszont egy-két szót már akaratlanul is németül mondtam. Mikor beszállt a másik irodista is, akkor megjelent a kommunikációban az olasz, amiből értettem szavakat, és tudtam (nagyjából) mit mondanak egymásnak. Mikor a csaj 10 perc helyett véletlenül 10 km-t mondott, ki akartam javítani, hogy „dieci minuti”, ehelyett „tíz minuti”-t mondtam. Persze rögtön javítottam, de kezdtem érezni, hogy a fejemen elszabadul a pokol. Előkerült még egy lap is, amire a kislány segítőkészen le akarta rajzolni, hogy merre menjek, de szóltam, hogy annyira nem fontos. Ekkor már tudtam, hogy megyek a pizzás nénihez inkább. A visszaúton megálltam, és lefotóztam a táblát, hogy tényleg nem én vagyok a hülye. A táblán ugyan az a városnév szerepel, mint amit a lány mondott. A pizzásnál megkérdeztem, hogy lehet-e kártyával fizetni, de sajnos nem. Pedig azt hittem, hogy egy ilyen ürülő övezetben ez nem lesz probléma.
Megharagudtam hát, elmentem egy boltba, és vettem tejet és virslit vacsorára.
Az esti skypeoláson megtudtam, hogy ma nálunk gyűlik össze a társaság filmet nézni. Valami titános régi filmet néznek, és közben pizzát rendelnek és fogyasztanak…
Hát a mai napra tényleg nem tudok mást mondani: „szegény embert még az ág is húzza”.

2010. március 15., hétfő

A hétfő mindenhol hétfő

Március 15.
Ünnepnap otthon, hétfő itt. Ahol dolgozunk, ott ma több „főnököt” lehetett látni, mint munkást. Amerre mentem, valakinek épp osztották az észt. A hétfő a jelek szerint nem csak nekem jelent valami negatívat.
A meló ma nyugis volt, leszámítva talán azt, hogy majdnem elfogyott a felületünk az eredeti épületen. Amik még vissza vannak, ott nem dolgozhatunk, mert még nem kenték fel a Mapelasticot, ami egy (vízzáró) szigetelőanyag, vagy egyéb munkák folynak még ott. Kaptunk viszont az olaszok épületéből egy falat, amit pikk-pakk tele is ragasztottunk (az alját természetesen elhagyva). Állítólag 2-3 centis kanyar van a falban – nem tudom, én nem nézem meg. Még ebéd előtt kicsivel elfogyott ismét a felületünk, de csak ebéd után tudtak újat adni, miután minket is megnéztek az olasz főnökök.
Úgy tűnik ismét mindent rendben találtak, és miután csináltunk pár apróbb feladatot (amit bármikor máskor is megtehettünk volna), hogy hasznosan töltsük időnk, szóltak, hogy mehetünk a következő épületegyüttesre. Itt még kevesebb előmunkálat van kész az épületeken belül, ami minket nem érint. Az viszont már kellemetlenebbül érint minket, hogy az igazán haladós felületek 95%-ig kész vannak. Gyakorlatilag egy jó felület maradt, ami olyan, mint a ma reggeli. A többi a szokásos teraszos, ajtós-ablakos, vagy éppen téglával kirakandó fal. De legalább már tudunk mit csinálni, míg az eredeti épületcsoportunkat befejezhetjük (ami szintén nem lesz gyorsan haladós munka).
Majd elfelejtettem, Lucáról kiderült még pénteken, hogy gyűjti a különböző pénzérméket. Ma a következő címleteket kapta tőlem: 200, 100, 50, 20, 10, 5. Természetesen ki akarta fizetni, de mondtam, hogy ez nem ér még 2€-t sem, szóval hagyja a csudába. Azt mondta, akkor majd meghív egy KVra.
Az időjárásunk igen-igen szeszélyes. Reggel hatalmas köd, ami rá is fagyott a kocsikra (-2°C), nap közben egész napos napsütés, késő délután pedig ismét köd, ami azóta sem változott. Lehet, hogy ez az idő az okozója, hogy sajog a jobb térdem, de lehet, hogy az, hogy a vádlim teteje meghúzódott egyik pillanatról a másikra, ráadásul minden kiváltó ok nélkül még szombaton. Azóta néha beleáll a fájdalom, olyankor bicegek pár percig, és közben nem mosolygok túl sokat, majd úgy elmúlik, hogy észre sem veszem, hogy fájt. Ma olyan ötször-hatszor jártam így.
Este a szálláson sem történ igazából semmi különös. Azért a hétfő hű maradt önmagához. Éváék lebetegedek, és szóltak, hogy ezért nem jöttek, de még a héten megkapjuk a csomagjaink. Mondjuk, ez azért érint engem érzékenyen, mert elfogyott a margarinom (ami itt 2x annyi, mint otthon) és a felvágottam (ami pedig egyenesen aranyárban megy: 20-25, de leginkább 30 €/kg). Reggelire majd úgy kell kölcsönkérnem valakitől egy kis vajat és pár szelet szalámit. Aki ismer, az tudja jól, hogy mennyire utálok bármit is kérni másoktól, és mennyire kényelmetlenül érzem magam ilyenkor. Lehet, csinálok inkább pirítóst, vagy valami ilyesmi. Talán holnap elmegyek pizzázni, vagy megkeresem a helyi McDonalds-t este (ebédre még van 2-3 konzervem), csak fontos, hogy fizethessek kártyával, de elméletileg az itteniek ebben nálunk évekkel előbbre járnak, szóval nem lehet gond, és máris az utálatos hétfőből jóízű keddet csapok. Mondjuk sokáig ez anyagilag nem finanszírozható…

2010. március 14., vasárnap

Ha vasárnap, akkor Forma 1

Március 14.
Mivel ma aludhattam, amíg akartam, ezért még az este ittam egy sört, mert attól jól alszik az ember, és nem kapcsoltam fűtést sem. Ennek az lett az eredménye, hogy fél ötkor arra ébredtem, hogy nagyon hideg van. Próbáltam továbbaludni, azonban ötkor ismét felébredtem, és bekapcsoltam a fűtést. A többiek már többször mondták, hogy bár szépek a nyílászárók, mégis mozog a függöny, és én is vettem már észre, hogy gépelés közben jön rám a hideg, de eddig ez volt a legnegatívabb élményem az ablakkal kapcsolatban. Bekapcsoltam hát én is, és nyugodtan aludtam tovább. Egészen fél hatig, illetve hatig, ugyanis ekkorra érett meg bennem a sör, és kétszer is ki kellett mennem. Végül valamivel nyolc után keltem fel.
Délelőtt nem igazán történt semmi. Elmentünk boltba, utána Gyula ismét levest főzött, csak most már hús is került bele, Pali és én felsepertünk, majd a Rai Duo Sporton GP2 futamot néztem.
11-től kezdődött az osztrák (rosszul mondtam legutóbb, mert nem német) RTL műsorán a Formula 1 bevezető műsora, ami 95%-ban Schumacher visszatérésével foglalkozott. Az új szabályokról kb. annyi szó esett, hogy vékonyabb lett az első kerék. Ha másról is szó volt, akkor az vagy ebéd alatt történt, vagy amikor épp nem hallottam, mert pl. a többiekkel beszélgettem.
Vasárnap délben a levesnek az asztalon a helye! – szokta mondani édesapám, és itt is így volt. Már a múltkor is finom volt amit ettünk, de ez a kis husi kifejezetten jót tett neki. Le a kalappal Gyula előtt, aki még csoki tortával is szolgált a leves után. Köszönjük!
Egykor megkezdődött az idei év első Formula 1-es futama, amit kollektíven néztünk. Kaszi ugyan pár perc után elment aludni, mi viszont végignéztük. Meglepődtünk, majd egyhangúan hőzöngtünk az osztrák RTL miatt, ugyanis egy olyan csatornán, ahol 2 órát szánnak bevezetőnek, ott élő futam közben 2 osztott képernyős, pár másodperces, és minimum 4 teljes értékű, normál hosszúságú reklám volt. Furcsa. Ráadásul nem is a célközönségnek szóló reklámok (pl. motorolaj, autógumi, stb.), hanem szokásos (Kindercsoki, pelenka, mosó/mosogatószer, stb.) reklámok mentek. Nagyon furcsa. Szerencsére hamar felfedeztem, hogy a Rai Uno-n élőben megy, és nincs reklám. Áldassék a nevük! Ha nem így lett volna, akkor amikor kezdődött a reklám, akkor még Vettel magabiztosan vezetett, azonban mire újra a futamot mutatták, már a harmadik helye is kezdett veszélyben lenni. Szerintem az osztrák (német?) szurkolók holnap reggel 8.00-kor már le is mondatják az illetékeseket. Mindenesetre szegény Vettel meghibásodott autóval is bizonyított. Schuminak pedig gratuláció a visszatéréséhez, én személy szerint gyengébb teljesítményre számítottam.
A szabálymódosításokat pedig verseny közben (és a végén) magam is kitapasztalhattam. A befutók sorrendben a következő pontokat kapják: az első helyezett 25, a többiek pedig 18, 15, 12, 10, 8, 6, 4, 2, 1. Tankolni nem lehet, a legjobb kerékcsere 4 másodperc volt, de állítólag lehet ez még 3 is. Cserében mérik a teljes boxkiállás idejét, ami huszon-pár másodperc volt, ha jól emlékszem. Az első kerekek tényleg vékonyabbak lettek. Más nagyon nem tűnt fel.
Egy szóra még visszatérnék a reklámokra, ugyanis a Volksbank lakáshitel reklámjában a következő állt: 2,4%-os kamat, és garantálják, hogy nem megy 5,5% felé. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a munkanélküli juttatás 1000€ feletti, és a keresetek (szerintem) 2000€-nál indul(hat)nak, akkor jogos a megdöbbenésem, amit a reklám váltott ki bennem. Hol vagyunk mi Magyarok még ettől?
Az otthonról küldött csomagokat vártuk, mint a messiást, de nem érkeztek meg. Nem baj, majd holnap megérkeznek. Mindenesetre a szobámban levő másik ágyról lepakoltam mindent, hogy azon megpihenhessen az áldott "futár".

2010. március 13., szombat

Lassú szombat

Március 13.
Ma három hete, hogy itt vagyunk. Viszont nem történt semmi érdekes. Szép, javarészt napos időnk volt. Munkául ma befejezéseket csináltunk több helyen, illetve egy utolsó haladós részt még felragaszkodtunk. A nap legizgalmasabb pontja talán az volt, mikor ragasztószalagot szedtem le, és hogy elérjem, a létra legtetején kellett állnom. Mondjuk, ha nagyon akartam volna, találtam volna (pl. a vakolósoknál) magasabb létrát. Mellesleg csak mi dolgoztunk ma, egy árva lélek nem járt az építkezésen. Viszont a szomszédoson volt valaki, aki egy (természetesen piros) Ferrari F430-assal jött. Teljesítményadó ide, vagy oda, csak elcserélném a Swiftre, még ha nem tudnám hazahozni benne a cuccaim, akkor is.
Ha már a Ferrarit emlegetjük, ma volt a Formula 1 időmérője, és én lemaradtam róla sajnos. Mindenesetre holnap a futamot látom majd a német RTL-en, és ez azért kárpótol, hiszen F1 nélkül nem kerek az élet. Az viszont már ma ebéd alatt is kiderült, hogy nem mind ugyanazokat az embereket szeretjük. Érdekes lesz a holnapi futam számunkra, még ha a versenyen nem is történik semmi. :)
Mindenesetre a kedvencem, Vettel nyerte az időmérőt, és ez okot ad a bizakodásra, ám természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az első 2 futam még nem jelent általában semmit. Schumi a hetedik helyről indul, ami szerintem 3 év kihagyás után, és az F1-ben túlkorosnak számító életkorral szerintem ez nem rossz eredmény. Elméletileg rengeteg újdonág van ebben a sportban, és nem csak az új csapatokra és pilótákra gondolok. Megváltozott (ha jól tudom) a pontrendszer, a tankolás, és még sok más, amikről sajnos nem tudok semmit, ugyanis Skype-olás közben szoktam megnyitni az olvasandó cikkeket, amiket szétkapcsolás után olvasok, hogy ne fogyjon a net-idő, azonban mivel ilyenkor már fáradt vagyok, nem olvasom el a tizedét sem mint általában. Ha valaki kommentben ír szabálymódosításokról, az kap tőlem egy pirospontot!
Szóval holnap futam. Hajrá Vettel! Hajrá Schumi! Hajrá Ferrari! Hajrá Force India! … és hajrá mindenki, aki nem Hamilton!

2010. március 12., péntek

Újra munkában

Március 12.
Ma hűvöskés, ám napsütéses időnk volt, ennek megfelelően nem is volt akadálya a munkának. Egy csapat Mapelastic-kal leszigetelt néhány teraszt és a lépcsőt még kedden, ma ezeket a korábban kihagyott alsó csíkokat csináltuk. Ez egy roppant lassú feladat, ezért otthon gyakorlatilag sosem csinálunk külön, tehát nem kell egy falra plusz egyszer visszamenni, és külön beszabni a darabokat, hanem a földről indulva, minden különösebb (20-30cm-es) méretre vágás helyett egész táblákkal kezdünk. Ez rengeteg idő megtakarítását, tehát teljesítménynövekedést jelent. Itt nem ez a bevált szokás, amihez természetesen alkalmazkodtunk. Nincs is ezzel semmi baj, csak lerontja ez az átlagteljesítményünket majd a végén.
Ma is igyekeztem az időmet mindig kitölteni hasznosan, hol fúrtam, hol kevertem, hol összetakarítottam az általunk termelt hulladékokat, sőt reggel még havat is söpörtem (lapát nem volt kéznél). Sajnos azonban sokszor volt, hogy nem akadt épp tennivaló, és utána pedig egyszerre 2-3 embernek kellett hirtelen azonnal anyag. Ráadásul ennek az új, mindenki által rosszabb minőségűnek kikiáltott ragasztónak a csomagolása is gyengébb, és pár csepp nedvességtől már könnyen szakad a zsák. Volt is, hogy keverés közben egyszer csak megindult a vödörbe a ragasztópor a zsák szájával együtt, én pedig utána alig bírtam el a csurdig levő vödröket.
Viszont az olaszok megsejthették valahonnan, hogy kezdem kapizsgálni amit mondanak, mert kétszer is megállítottak, hogy ők márpedig most beszélgetni szeretnének velem, hiába mondtam nekik, hogy „mi non capisco Italiano!”. Az egyikük (valamelyik brigád főnökének tűnik számomra) arra volt kíváncsi, hogy mikor megyünk haza. Mondtam neki, hogy ötkor. Erre kiderült, hogy nem a szállásra gondolt, hanem Magyarországra, de azt még véletlenül sem tudom olaszul mondani, hogy húsvét előtt. Végül a telefonom naptárában megmutattam. Azóta rájöttem, hogy azt viszont tudom, hogy hogy mondják, hogy április elsején, de már mindegy. A másik illető egy markolós, aki az iránt érdeklődött, hogy honnan jövünk Magyarországon belül. Mondtam, hogy Pécsről, erre nagyon megörült, mert mondta, hogy a nagyfőnökkel voltak ott 7 éve munkagépet venni.
Meló után a Skypolások alatt megtudtuk, hogy megérkeztek a csomagok, és valahogy le lesznek juttatva hozzánk. Itt szeretném megköszönni Farkasnak a napszemüveget, de különösen Tamásnak a rengeteg segítséget, amit ismét nyújtott, ugyanis össze-vissza furikázott Zsuval, nem kímélve a szabadidejét és a benzinét. NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM!

2010. március 11., csütörtök

Séta Caorle belvárosában

Március 11.
Reggel még mindig hideg volt. 7 óráig nem jelentkezett Luka, hát felhívtam ismét. Azt mondta, hogy mehetünk az építkezésre, ott megnézzük mi a helyzet, és meglátjuk mi lesz. A nap halványan, de sütni kezdett.
Már az építkezés bejáratában elakadt a Transitjuk a hóban, de félre tudtak állni, hogy más mehessen, azonban mindenki kint sorakozott fel. Amikor mi még csak gyülekeztünk, a szomszédos építkezésről már mentek haza az emberek. Lucanoék (néhai Dzsánni, helyesen Csáni talán) bementek gyalog körülnézni. Miután kijöttek mondták, hogy minden le van fagyva, és közben beszéltek telefonon az Arturo fiával, aki kijön, és megnézi, hogy engedi-e a munkát, de ez csak 10 körül derül majd ki, addig mindenki menjen, amerre lát. Luka mondta, hogy hív minket.
Valamikor 10 előtt már szóltak, hogy nem engedélyezik a munkát ma. Csak halkan jegyezném meg, hogy 2x mondták, hogy az Arturo fia, egyszer, hogy Rico, és egyszer egy M betűs nevet (talán Milan, de nem biztos), szóval nem vagyok bene biztos, hogy végül is ki mondta, hogy ma nincs meló. Ekkor döntöttünk úgy, hogy bemegyünk a belvárosba körülnézni. Indulás előtt mindenki tett-vett kicsit, én például varrtam! Óvodás korom óta nem volt ilyen. Talán egyszer a seregben, de az nem számít ugye… Meg kell, hogy mondjam, a tűbe cérnával való célzáshoz térlátás is kell, ami ugye nálam nem úgy működik, mint az átlagnál. Hát meg is volt az eredménye. Először még érzésből betaláltam a lyukba, másodszor azonban harcoltam vagy 10 percet… Rögtön utána szóltak, hogy van cérnabehúzó is a készletben…
Mire beértünk Caorle belvárosába, már verőfényes napsütés, és olvadás volt mindenfele, de azt láttuk, hogy a város számos pontján látható toronydaruk egyike sem mozdul, tehát nem csak minket (és a szomszéd építkezést) küldtek pihenni.
A város szép szerintem, és kifejezetten hangulatos, jellegzetesen mediterrán. Épp csak a szárítókötélen lógó vizes ruhák hiányoztak. Elég sok képet csináltam, és jó pár panorámát is, amiből sajnos nem mind sikerül jól. Érdekes viszont, hogy a városban levő torony tényleg ferde, és nem csak én fotóztam bénán. A város nem nagy, szerintem még Mohácsnál is lényegesen kisebb, és a lélekszáma egy méretesebb faluét sem éri el sejtéseim szerint. Teljesen nyilvánvalóan a turizmusra épül az egész város, az üzletek 80-90%-a zárva van. Sokat sétáltunk, délután volt, mire visszaértünk.
Délután csendes-pihenő, mindenki mást csinált, volt, aki evett, volt, aki aludt, én pedig Settlerseztem. Később páran (igazából páratlanul) elmentek megnézni a Penny-t. Jó sokáig voltak, és mikor visszajöttek, kiderült, hogy jóval olcsóbb, mint az a bolt, ahova eddig jártunk. Van olyan termék, ami 5-10%-kal kedvezőbb, de van, ami fél áron van. Viszont itt is átverik az embert állítólag. Tényleg figyelni kell…
Estére a kb. 30 centis hó kb. 5-10 centisre olvadt, és a folyamatos napsütésnek és szélcsendnek köszönhetően igazi latyakos, napos tavaszi napunk volt. Ha éjjel nem történik valami csúnyaság, akkor holnap már dolgozhatunk szerintem.

2010. március 10., szerda

Kényszerpihenő

Március 10.
Hiába reménykedtünk. Reggel szakadó hó, tomboló szél, é 5.35-től áramszünet ébresztett minket. Biztos, ami biztos, mi indulásra készen álltunk, azonban a várt hívás csak nem érkezett. 6.50-kor végül meguntam a várakozást, és felhívtam Lukát a mobilomról, és mondta, hogy 120km/h-s szél van, és esik a hó, tehát nem mehetünk dolgozni. A mai napunk tehát kényszerpihenőre sikeredett.
Ma leginkább csak döglöttem az ágyamon, és Settlers 3-aztam. Még jó, hogy indulás előtti nap felraktam, hátha lesz valamikor felesleges időm… A többiek sem csináltak ma sok mindent, unalmukban a legtöbben ettek, Gyula és Pali elmentek boltba.
Ekkor felhívta Éva a Gyulát, és közölte, hogy már csak vele hajlandó beszélni. Délután Skype-on ismét beszéltek, és megtudtam, hogy a szaromon hazudok, és lecigányozom az Olasz népet. Erre reagálnék.
A szarom, az ez a blog. Először gondoltam azt mondom, hogy ha nem tetszik (a szar szó gondolom ezt takarja), nem kell olvasni, azonban eszembe jutott, hogy Howard Stearnt is többen hallgatták gyűlöletből, mint szeretetből. Tiszteletben kell tartanom, hogy nem mindenkinek nyeri el a tetszését a blogom.
Hazudok, mert azt állítom valótlanul, hogy az volt megbeszélve (amikor Éva behívott ötünket és a Barkóczy Ferit megbeszélni a részleteket), hogy a februári egy hetet az Éva jön, és kifizeti nekünk, és ha otthonról küldünk valami cuccot, akkor azt Ő lehozza. Nem hazudni akarok, de így emlékszem én, és még rajtam kívül négy ember, akikkel együtt dolgozom. Ezt hívják kollektív rosszulemlékezésnek ezek szerint.
A cigányozásra utoljára térnék vissza, mert már nagyon unom a témát. Kiegészítettem a bejegyzést, mert valóban értelmezhető úgy is a szöveg, hogy az összel Olasz állampolgárra értettem. A kiegészítés: „FIGYELEM! AKINEK NEM INGE, NE VEGYE MAGÁRA! A KÖVETKEZŐKBEN SZIGORÚAN A SAJÁT TAPASZTALATOM, ÉS FELINDULÁSOM ÍROM LE AZOKRÓL AZ OLASZ ÉPÍTŐMUNKÁSOK EGY RÉSZÉRŐL, AKIKKEL TALÁLKOZOM NAP-MINT-NAP! NEM A TELJES OLASZ TÁRSADALOMRA ÉRTENDŐK AZ OLVASOTTAK, CSAK ARRA, A PÁR MUNKÁSRA, AKI ILYET CSINÁL!” Így remélem senkit nem sértek meg, aki nem cigány módjára viselkedik. Pont ma mondták a többiek, hogy tegnap látták, ahogy bemegy a munkás a lépcső alá vizelni, majd később ott vakolt térdelve, és talán még bele is tenyerelt. Gratulálok neki, ügyes fiú. Amúgy kíváncsi lennék, hogy a Zoli mit reagálna, ha például Véménden pakolná le a hungarocellt a Sprinterről, és közben odajönne valaki, és a szeme láttára lehugyozná azt, amit 2 perc múlva be kellene vinnie, és még az arába is vigyorogna ezek után. Nem ismerem túl jól a Zolit, de szerintem olyan pofont adna neki, hogy két hétig süket lenne. Aki ilyet csinál (az az egy ember), számomra továbbra is cigány marad. Téma lezárva részemről.
Mindenesetre meg lettünk nyugtatva, hogy az Arturo látja a munkánkon, hogy még soha nem csináltunk ilyet (ha ez vicc akart lenni, mi nem nevettünk), de hajlani látszik az órabérre való átállásra, mert látja, hogy ha belejövünk, akkor menni fog. Pár perccel később megtudtuk, hogy a Bruno szerint gyorsabban dolgozunk, mint az Ő emberei. Holnap lesz elméletileg egy megbeszélés, és pénteken este talán már tudunk is valamit. Mellékesen jegyezném meg, hogy három hete is itt tartottunk, de azért letettünk valamit az asztalra, ami Évának jó tárgyalási alapot adhat, szóval már tényleg csak napok kérdése lehet, hogy ez az egész idegőrlő, agyrém bizonytalanság megszűnjön, és végre mindenki megnyugodjon. Megtudtuk, hogy a Zoli, és a Nyéki Feri jönnek (valószínűleg) vasárnap körülnézni.
Közben továbbra is fújt kint a szél, esett a hó. Délután öt után le is mentem a partra, ahol nagyon fújt a szél. Képek a szokásos helyen, a videók (2db) most már korhatár nélküliek. A látvány természetesen megint meg sem közelíti az élőben látottakat. Gyönyörűnek tartom továbbra is a tengert, és nagyon szép, ugyanakkor félelmetes a hullámzás. Alig várom, hogy olyan jó idő legyen, hogy simán lehessen egyet csobbanni.
Este próbáltam hívni Lukát a holnappal kapcsolatban, de nem vette fel, és nem jelzett vissza semmit, azonban nem hiszem, hogy kiengednek minket ilyen időben.

2010. március 9., kedd

Tempo di Merda

Március 9.
A cím annyit jelent, hogy szar idő. A mai nap ugyanis egész nap viharos erejű szél fújt, és 5°C-nál nem is volt melegebb egész nap. Volt itt már -3°C is, de akkor nem fújt a szél. Ma viszont nagyon. A kezem annyira kicsípte, hogy piros foltok jelentek meg rajta, amik ráadásul „égetően” fájnak. Még jó, hogy hoztam kézkrémet, ami alkalmazása után már nem is érzem. Kár, hogy az elő adagot gyakorlatilag kevesebb, mint 1 perc alatt beszívta a bőröm. Labellót viszont sajnos nem hoztam, pedig a szám is megsínylette a mai napot.
Lukával ma nem sokat beszélgettem, de megkérdeztem, hogy náluk ez természetes-e, hogy a munkások mindenhova odapisilnek. Először kérdezte, hogy ki volt az, amire természetesen csak annyit mondtam, hogy legalább 5-6 embert láttam már, de nem akarok senkire rámutatni. Olaszországban, a Cosa Nostra hazájában (halgatás mindörökké, vagy halálig, egy ismeretterjesztő műsorban láttam, remélem jól emlékszem), nem hiszem, hogy jó pont, ha az ember mutogat. Mindenesetre mondta, hogy az építőmunkások csinálják, és elég undorító. Legalábbis, ha jól vettem ki a szavaiból, mert ő egy szinttel feljebb volt egy állványon, de úgy fújt a szél, hogy alig értettük egymást. Nem is erőltettem tovább a témát, mentem a dolgomra. Megnyugtató, hogy nem csak én háborodom fel a téma kapcsán, hanem a helyiek is, legalábbis akinek több IQ-ja van, mint foga.
Napközben nem igazán történt semmi. A munka végén azonban jött Luka, és mondta, hogy Olaszország másik részén már esik a hó, és holnapra ide is jelentős havat mondanak. Elkérte a telefonszámom, hogy reggel fel tudjon hívni, ugyanis lehet, hogy ők nem jönnek. Az időjárástól függően három lehetőség van.
1. Mind dolgozunk szokás szerint – ez volna a legjobb.
2. Ők nem jönnek, de mi jöhetünk, ugyanis már van saját kulcsunk (Chiave) – ez már kevésbé jó, de azért megbeszéltük, hogy miket tudunk csinálni ebben az esetben.
3. Mi sem mehetünk dolgozni – értelemszerűen nekünk (is) ez a legrosszabb.
Most mindenki reménykedik, hogy az idő javul.
Este a Skype-olások után azért én még dolgoztam kicsit, segítettem a helyettesemnek (utódomnak?) egy túl régóta húzódó ügyben tisztán látnia. A helyzet egyszerűségét jól tükrözi, hogy több mint fél órán át írtam a válasz-e-mailt.

2010. március 8., hétfő

Tipikus hétfő

Március 8.
Mint a címből is sejthetitek, nem a mai nap lesz a kedvencem.
Reggel 2 perccel az ébresztőm (a telefonom) előtt ébredtem, de már akkor tudtam, hogy hétfő van. Reggeli KV, készülődés, új, fehér ruha felhúzása, munkába menet. Gyorsan csináltattam is egy képet a ruhámról, mert tudtam, a fehér nem sokáig maradhat valóban fehér.
Délelőtt a szombati falat dűbeleztem Luka kérésére, ugyanis annak mielőbb kész kell lennie, mert erősen szabálytalan az állvány, és 3000€ büntetés jár érte, ha észreveszik egy ellenőrzéskor. Olyan is az állvány. Kileng, mint a TV-torony. Közben a többiek folytatták a hálózást, és az egyik rész pont olyan, hogy az összekötő-folyosóról nem lehet elérni és állvány nincs. Muszájból két padlót raktunk a TV-torony kilengésű állvány, és a terasz közé, és a Pali így dolgozott. Hogy ne legyen baj, erre az időre nekem abba kellett hagyni a munkát az állványon, mert, ahogy nyomom a fúrót a falra, nagyon mozog. Hát mondom, ha én ezt a klubban elmesélem, nem hiszik el nekem, ezért gyorsan lefotóztam, ahogy másfél emelet magasan két padlón állva kell dolgoznia.
Délután, míg az általam dűbelezett falon hálóztak a többiek, én a másik szabálytalan állványon dolgoztam. Ha az előző kilengett, egy egyenesen zászlóként lebegett. Ez a fúrás irányával ellentétes általam kifejtett tolóerőt ugyan jól viselte, viszont ha kicsit arrébbmentem, úgy dülöngélt, mint egy részeg keljfeljancsi. Remek volt.
Természetesen közben jött Luka, hogy ez, meg az, jött egy öreg, hogy ami a lépcsőn van állvány, azt le kellene bontani. Azt hiszem, kezdem alapjaiban érteni az olasz beszédet, mert az öreg is csak olaszul beszélt, és értettem (mondjuk elég egyértelmű volt), azonban magam is meglepődtem, mikor két fiatalember beállított, és a tőlem nem messze (szabályos, ám csapnivaló) állványon dolgozó Palihoz és Tibihez szóltak, és kristály tisztán értettem mindent. Először szépen udvariasan jó napot kívántak (nem ám csak Ciao, hanem Bon giorno), és közölték, hogy Rico-t keresik. Már épp elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan is szóljak nekik pár méterrel arrébbról, hogy ők is értsenek engem, mikor jött egy munkás (akivel már egyszer letisztáztam, hogy magyarok vagyunk, és sajnos nem értjük az olaszt), és mondta nekik, hogy Ők (Tibi és Pali) nem beszélnek olaszul (szó szerint azt mondta, hogy nem értik az olaszt), és megkérdezte, hogy tud-e segíteni. A két srác elmondta neki, hogy ők Rico-t keresik, aki a Bruno fia. Ekkor távoztak. Ez volt talán a nap legkellemesebb része, mikor ráeszméltem, hogy gyakorlatilag mindent értettem. Kifejezni ugyan még nem tudom magam, mert nulla a szókincsem, de akkor is jó érzés volt. Megy ez lassan, mint kómából ébredt embernek a hosszútávfutás.
Meló után sajnos megtudtuk, hogy megint nem tudtunk meg semmit. Bruno ma és holnap még nem elérhető, de csütörtökön amúgy is beszél Éva Arturoval, és akkor már biztos lesz eredmény. Már nagyon várjuk, mert mi csak hajtunk, teljesítünk a lehetőségeknek megfelelően maximálisan, az anyagi vonzatát viszont még nem tudjuk. De legalább már tudjuk, hogy csütörtökön tudni fogjuk, addig pedig már fél lábon is kibírjuk. De remélem ez a csütörtök már tényleg a legvégső határidő, különben egyszerűen sírva fakadok, és Nutellás kiskanállal a jobb fülemben, zokniban és boxeralsóban énekelve fogok úszni a tengerben elkeseredettségemben. Na jó azt azért nem, de tényleg megöli az ember idegeit a jelenlegi bizonytalanság…
Kaptam továbbá egy e-mailt, hogy miért írok csúnyát az olaszokról. Itt szeretnék minden olasz-szimpatizánstól (vagy olasztól) elnézést kérni, de hát, ugye akinek nem inge ne vegye magára. De! Továbbra is ragaszkodom ahhoz a véleményemhez, hogy aki odahugyozik, ahol dolgozik, az egy utolsó tróger paraszt cigány! Márpedig itt az építkezésen levő emberek minimum 70%-a ezt csinálja! Ez undorító, felháborító, és minden egyéb felkiáltó-szó! Úgy döntöttem, holnap megkérdezem Lukát, hogy ez tényleg így szokás, és ha igen, akkor csak az építőiparban, és ha nem, akkor mit szokás ilyenkor reagálni? Ugyanis most este, mikor megbeszéltük a többiekkel a nagy harci helyzetet, mondták, hogy az öreg, aki mellettünk dolgozik (és szólt, hogy bontsuk le az állványt), ma is odahugyozott, ahol mi talán épp holnap fogunk dolgozni, és ahol ő nemrég még tevékenykedett. Mondtam is a többieknek, hogy én simán hozzávágtam volna valamit, ha látom. Mindenesetre, ha Luka holnap azt mondja, hogy ez errefelé normális, akkor simán körbehugyozom az egész építkezést! Na jó, nem, mert én készakarva sem tudok ilyen ***---síííp---*** lenni. De ez akkor is undorító…
Gyűlölöm a hétfőket, mondtam már? Pláne, hogy a készleteim is erősen kifogyóban kezdenek lenni. Először elfogyott a sajtom, aztán a margarinom, és reggel az utolsó szelet szalámim is lecsúszott a torkomon. Azt is muszáj lesz vennem. Pedig az legalább drága is, bár a margarin is majdnem kétszer annyiba került, mint otthon, de a sajt sem olcsóbb itt. …és ismét elérkeztünk a pénz-kérdéshez… Ez a legnagyobb baj, hogy az ember már kajálni sem tud, hogy ne az jusson az eszébe, hogy vajon vehet-e egy fél rúd szalámit, mert nem tudja, hogy megengedheti-e magának. Ennél még az is jobb, ha tudom, hogy nincs pénzem, mert akkor tudom, hogy mire számítsak. De nem ismétlem tovább magam…
Szeretném inkább megragadni az alkalmat, hogy diszkriminatív módon minden nőnemű olvasómat két virtuális puszival ellássak! BOLDOG NŐNAPOT MINDEN KEDVES HÖLGY OLVASÓMNAK!

2010. március 7., vasárnap

Pihenőnap

Március 7.
Ma gyakorlatilag mást nem csináltam, csak pihentem. Reggel majdnem 8-ig aludtam, reggeliztem, utána Settlers 3-aztam, összesöpörtem a koszt a szobámban, a lépcsőn, és a földszinten, majd kezdődtek a Skype-olások.
Délután jelentkezett Éva is, és megtudtuk, hogy nem tudtunk meg semmit. Gyakorlatilag ugyan ott vagyunk, mint alig két hete. Mindenesetre Bruno ma hazaért a nyaralásból, és elméletileg holnap megbeszélik a részleteket Éváékkal, hogy akkor mi most tulajdonképpen mennyit is keresünk. Lassan már tényleg nem volna rossz tudni, hogy mi a helyzet.
Nyilvánvalóan Éváéknak, nekünk, sőt még az olaszoknak is – tehát mindannyiunknak – az az érdekünk, hogy jól járjunk. Ha ugyanis mi nem járunk jól, nem fogunk teljesíteni, akkor viszont Éva nem kapja meg a pénzét, tehát mi sem, viszont az olaszok sem készülnek el a munkával, amiért talán még ködbért is felszámolnak nekik, és máris mindenki rosszul járt. Egyenlőre tehát mi nem tehetünk mást, mint hajtunk, mint a megkötözött marhák (ahogy apám szokta mondani), és csináljuk amit kell, ezzel jó alkupozíciót biztosítva Évának.
Bár, ma megtudtuk, hogy a nagyfőnök (Arturo) szerint jól dolgozunk, csak lassan… Ehhez képest akárki megy el az építésen levők közül, és néz rá a napi teljesítményünkre, mind elismerően bólogat. Mondjuk az eredeti 20 négyzetméteres teljesítménynek jó, ha a felét elérjük, de a feladat is merőben más, mint amiről szó volt. Eredetileg ugyanis az volt a kiindulópont, hogy gyakorlatilag homogén felületet kell hungarocelleznünk, dűbeleznünk és behálóznunk. Ehhez képest a felület homogénnek, „haladósnak” még véletlenül sem nevezhető, sok mellékes feladatot kell ellátnunk, nem elég a hálót beágyaznunk, még le is kell glettelnünk, az állványzat nem hogy nem professzionális, de sokszor még a magyar átlagot sem üti meg, a legtöbb helyen alul el kell hagynunk 20-80 cm-t, mert ott még más dolgozni fog, és utána kell majd oda darabokat beszabnunk, satöbbi. Mostanában megcsináltunk a belső részt, ami azért felfelé húzza a teljesítményünk, és ezt a nagyfőnök szerintem még nem is látta, de itt is el kellett hagynunk alul sokat. Amint elkezdjük alulra beszabni a hiányokat, az átlagunk rohamosan zuhanni fog, és még a 10nm/főt sem éri majd el sejtésem szerint. A legnagyobb baj az, hogy mielőtt ki lett alkudva az ár, nem jött ide senki – szerintem –, és nem mérte fel rendesen az elvégzendő feladatot. De még csak pontos felmérés sem kellett volna (mint egyébként minden egyéb esetben szokás), mert ha a Zoli ránéz közelről a házra, rögtön tudta volna, hogy ezt ilyen felületen, ennyi egyéb aprósággal nem lehet teljesíteni. A helyi munkafolyamatokról sem ártott volna kérdezni, mert például otthon úgy szokás, hogy alul kék hungarocellel kezdünk, és arra nyugodtan mehet a beton is akár, és akkor mi sem hagyunk el olyan részeket, ahova később vissza kell menni.
Mindenesetre holnap is folytatjuk a munkát. Igaz, már nem a szürke, hanem a fehér melósruhánkban, előbbieket ugyanis Pali kimosta. Köszönet érte!
Ebédre a Gyula levest, vacsorára a Pali tejberizst csináltak, szóval ma igazán el voltunk kényeztetve.
Egész nap a 18.00-kor kezdődő WTCC futamot vártam. Hiába. Ugyanis nálunk német EuroSport van, és az idióta németek (megnéztem, egyedül ők) valami hülye kézilabda mérkőzés miatt, csak 19.45-től – felvételről (!) – közvetítik azt. Hát nem voltam boldog. Mindenesetre Norbi kárpótolt a várakozásért, az első futamon 10. (1 pont), a másodikon 9. (2 pont) lett! Ez hatalmas teljesítmény, különösen, ha igaz, hogy a tegnapi kisodródásakor leszakadt a diffúzor (tudod, a Formula 1-ben is az adta tavaly az irreális előnyt néhány versenyzőnek), és ma Norbi az nélkül szállt harcba. A dupla versenyre tartogattam a dupla söröm, aminek teljesen sör íze volt, és úgy fest, a doboz is dupla volt, mert bizony alig bírtam összegyűrni, sőt, tejesen nem is bírtam. A cigányok biztos csak ilyet innának, ha tudnák, hogy a doboz fémjének mekkora tömege van, amit el lehet adni a MÉHben!
Gratulálunk Norbi!

2010. március 6., szombat

14. nap

Március 6.
Ma kerek 2 hete, hogy itt vagyunk.
A meló eseménytelen volt, délelőtt még volt több csapat is az építkezésen, délután viszont már csak mi. Amit fontos megjegyeznem, hogy Dzsánni nem is Gianni, hanem valójában Luciano (már ha így írják), és gondolom, ebből jön a Ciani azaz Csánni becenév – mert ugye nekem így mutatkozott be.
Egészségügyi körképem két hét elteltével: az elmúlt 14 nap alatt biztosan nem fogytam egy kilót sem, de legalább az a rengeteg babkonzerv, amit eszek dolgozik rendesen. A jobb könyököm ma már jobban volt, tegnap azonban még meglehetősen fájt. A jobb kezem Vital-pontja (hüvelyk és mutatóujj közötti rész a kézfejen) egyre siralmasabb. Nem tudom, hogy izomláz-e, vagy valami más, de ma fúrás közben már minden második-harmadik lyuk után nyújtanom kellett, de az egy éve eltört kisujjcsontom körüli izmok is néha jelzik, hogy néha nem bírják a tempót. Szóval fájogat a tenyerem, kifejezetten (egykezes) fúráskor, viszont érezhetően erősödött a szorításom. Ha már erősödés, a jobb bicepszem ilyen kemény még sose volt. Kár, hogy a bal kezem nem tudom annyit használni, mert így még a végén a jobb és bal oldalam egymáshoz képest olyan lesz, mint Quasimodóé. Az anyaghordást, és a lépcsőzést (a szálláson is) a combjaim sínylik leginkább, este, mikor utoljára felmegyek, már leginkább csak a tudat visz fel, hogy mindjárt vízszintben leszek. A bakancsom továbbra is remek, de a talpam sem maradt ki a terhelésekkel járó érzésekből, kifejezetten miután létrán, vagy fél lábon kell állnom. A derekam tragikus helyzetéről talán már írtam, nos, azóta valamivel jobb a szituáció, de még mindig ropog és fájogat, ami nem csak az anyaghordásnak, de (leginkább) az ágyamnak (és a még rosszabb székeknek) „köszönhető”. De legalább a hátamon az izmok is kezdenek sajogni. De mindközül a legrosszabb talán az orrom. A keverésnek köszönhetően estére gyakorlatilag fika helyett ragaszó van benne, ami nem tesz jó a sebeknek, amik odabent vannak, ráadásul az orrszőröket is húzzák, ami miatt fújási vagy piszkálási kényszer jön az emberre, mert nagyon rossz. Ja, és ma (a múltkor kilyukasztott) körmöm lenőtt addig, hogy be tudjon szakadni, ami szintén erősen hátráltató tudott lenni. Nem fáj, csak mindenbe beakadt, ami a továbbtépés esélyét hordozza magában, az viszont már tényleg fájdalmas tud lenni. Majd elfelejtettem, hogy annyira ki van száradva a pornak és ragasztónak köszönhetően mindkét kézfejem, hogy a bőr hajlamos égő érzéssel fájni. Tegnap is és ma is bekentem kézkrémmel, most már csak akkor fáj, ha rendesen mozgatom. A fejemnek eddig semmi baja, de ha így folytatom mindennek a lefejelését, akkor hamarosan több fogam lesz, mint IQ-m. Asszem már csak egy szervemről nem beszéltem, de annak „csak” az otthoni környezet hiányzik. Azt hiszem erre mondják, hogy nem szokta a cigány (lova) a szántást.
Ezeket leszámítva minden rendben. Már csak azt kellene tudnunk, hogy mennyit keresünk, és teljességgel sínen leszünk. Évának ugyanis még semmi híre. Talán majd holnap.
Megnéztük Norbi idei első futamát, és innen is gratulálok neki! Új számára még az autó, ezen a pályán még nem is járt, és így is 10. helyről indul holnap! Drukkolunk!
Mellesleg elég vicces németül nézni az EuroSportot, és hallgatni, ahogy Micselicsnek meg Miselishnek ejti szegény Norbi nevét. De legalább megdicsérte, hogy milyen szimpatikus srác.
Csináltam ma is pár képet, majd holnap este felrakom azokat is, ma ugyanis lent maradt a fényképezőgép, és már lusta vagyok lemenni…

2010. március 5., péntek

Eseménytelen péntek

Március 5.
Ma gyakorlatilag semmi érdekes nem történt. Ma is dűbeleztem, kevertem, anyagbeszereztem, egyeztettem. Viszont elmondhatom, hogy ez nem az én napom volt. Ma minden lefelé esett, és azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem. Erre jó bizonyíték, hogy elsőnek megfejeltem a majdani klíma falból kiálló rézcsöveit, ami kisebb sebet is eredményezett a homlokomon, később mikor az állványról beléptem egy ablakon, a téglát fejeltem meg izomból (pukil), ebédidőben a hűtő mélyhűtő ajtaját stukkoltam meg, és az arcom is kapott egy nagyobb mennyiségű meleget, mikor méteres lángokkal égettem el két napi (egy teljes raklapnyi) ragasztós-zsákot.
Meló után megint bevásároltunk, és fontosnak tartom megemlíteni, hogy sörkóstoló/összehasonlító tesztemen egy újabb, dán versenyző indul, csak azért, mert literes dobozos, és az ára is csak 2.05€! Lassan összejön egy szép teszt, csak győzzétek kivárni. A nagy sört egyébként szombatra, vagy vasárnapra tartogatom, ugyanis aki még nem tudná:
WTCC (túraautó világbajnokság) indul szombaton 20.00-kor (időmérő – 20.45-ig) és vasárnap 18.00-20.15-ig (2 futam!), amin végre egész évben ott lesz Michelisz Norbi (a képen)! Már biztosan mindenki számtalanszor hallott róla tőlem, de akkor sem győzöm hangsúlyozni, hogy Ő nem bevásárolta magát, hanem a tehetsége miatt jutott ki! Tavaj egyébként Jan Todt adta át neki az év tehetsége díjat! Szóval mindenki drukkoljon egy igazán tehetséges magyarnak!
Továbbá ma a Tomi telepített az otthoni kiswinyómra egy XP-t, és most már nem csak hallom, de látom is Zsu-t Skype-on! Köszönjük Tamás! De tényleg.
Ma amúgy egész nap sütött a nap, és fújt kicsit a szél. Luka azt mondta, hogy holnap hóesés lesz. Nehezen tudom elhinni, és remélem Ő is csak viccnek szánta. A múltkori eső-jóslata bejött. Ha ez is bejön, máris lepipálta Szilárd bácsit, méghozzá ne is akárhogy!

2010. március 4., csütörtök

Szeles csütörtök

Március 4.
Ma gyakorlatilag egész nap fújt a szél. Eleinte kevésbé, később azonban jobban. Olyannyira, hogy majdnem ránk esett a „professzionális” állvány egy darabja, de szerencsére kb. 1 méterrel mellettünk landolt. Azért ennyire nem rossz a szerkezet, csak valaki azt az egy oldalfalat csak odatámasztotta a falhoz pár napja, és most lefújta a szél. Pont mellénk.
Lukával ma ismét alkalmam nyílt beszélgetni, miközben épp hálót vadásztunk, és kérdezte, hogy voltunk-e már Velencében. Mondtam, hogy még nem, de én mindenképp el szeretnék menni. Ekkor szólt, hogy vonattal menjünk, mert az pár euró, autóval viszont a parkolás 40 euró is simán megvan. Megfontolandó.
Megtudtam, hogy Arthuro nem, viszont Bruno nyaral. Továbbá az is kiderült, hogy Éva is épp síel. Szóval mindenképp várnunk kell a jövő hétig, ami több okból sem jó (lásd tegnap).
Kaja után – a nagy szél miatt – kimentem a partra. Készítettem is néhány képet és videót, amiket megtaláltok a szokásos helyen megtaláltok. Sajnos a kamerázás nem azonnal indul, ezért kb. egy másodperc néha hiányzik az elejéről. Figyelem! Csúnya szavak hangzanak el, ezért tizenhat éven aluliaknak nem javasoljuk (16). Hihetetlen az élmény! A látvány, és az egész felfoghatatlan! Fogalmam sincs, hogy mi tetszik benne, de nagyon jó volt, hogy kimentem. Sajnos a képek nem sikerültek túl jóra, mert a nap már igencsak lemenőben volt. Az első és az utolsó kép között csak pár perc volt, de a sötétedés szemmel látható! Két képet vakuval csináltam, azok a fekete alapon fehér pöttyösek. Azt hiszem a felcsapódó vízcseppek lehetnek, vagy valami hasonló. Nézzétek meg a képeket, és felejtsétek is el azokat (pláne a videókat :P), mert semmit nem adnak vissza!

2010. március 3., szerda

Sz, mint...

Március 3.
Pedig ma jól indult a napom… Tegnap este a többiek csináltak közös levest, és estére tejbegrízt. Mivel én pizzáztam, a levest meghagytam ma ebédre, a tejbegrízt pedig reggelire szeretem, hát azt is félreraktam. Ennek megfelelően reggeliztem, és mentünk dolgozni.
Már kora délelőtt láttam, hogy Luka és Gianni mérnek megint fel, később megkérdeztem Lukát, hogy van-e valami gond? Azt mondta, hogy nem stimmelt az én felmérésem az övékkel, és ezért ellenőrzik még egyszer. Persze, hogy nem – feleltem – mert én telibe mértem minden nyílászárót, és nem területre, hanem folyóméterre mértem a spalettázást, ők pedig a 3 négyzetméternél nagyobb ajtókat nem vették bele, a spalettázást olyankor pedig négyzetméterrel számolják.
Megkaptuk az első negatív észrevételt – mondhatni lebaszást –, hogy összeragasztóztuk a gerendákat néhol, és majd hoznak takarítószert, hogy eltávolítsuk. Fél órával később kiderült, hogy olyan helyen is pont olyan csíkokat találtunk, ahol még nem is voltunk, ebből is látszik, hogy nem mi, hanem valószínűleg az ácsok a hunyók. Akkor hagyjam a csudába – érkezett a válasz.
Kaptunk viszont kölcsön egy vágógépet, ami egy felizzított húrral vágja a hungarocellt, ezért pontos, és nem szemetel. Szerintem még gyorsabb is. Ezzel párhuzamosan a belső részen felállítottak „professzionális” állványokat, hogy végre olyan felületet csinálhassunk, mint amiről eredetileg is szó volt, leszámítva, hogy alul megint el kellet hagyni egy csomót a talajtól. Bedaruztak nekünk ragasztót és vizet is, szóval úgy haladtunk, ahogy illik. Az állványok továbbra is úgy kilengenek, mint a TV-torony, de most legalább a faltól 68 cm-re voltak, hátha megpróbálnánk beesni közé. Ráadásul a tetejét csak egy taposó segítségével lehetett elérni. De legalább haladtunk. Holnap meg is dűbelezem az egészet, és a többiek le is hálózzák, mert hamar el kell bontani onnan ezt a csodás emelvényt. Nem kár érte…
Volt kint az építkezésen továbbá a főnök (Arthuro) fia, akivel ugyan nem sikerült találkoznom, azonban megtudtuk róla, hogy – az apjával ellentétben, aki teljesen normális – nem a legkedveltebb ember, sőt, gyakorlatilag mindenkinek megnő, megfájdul a feje tőle, hogy Lukától idézzek. Eredetileg, ha jól sejtem, másfél hete vele kellett volna találkoznom, és vele kellett volna eddig szorosan együttműködnöm (ha minden igaz, ugyanis mint már tudjátok, Rico nem nagyon beszél angolul – ebből gondolom).
Továbbá Rico kérte, hogy küldjem el neki a rajzot, hogy mit mértem fel, amit még vacsora előtt (míg a többiek tusoltak, főztek) el is küldtem, persze a magyar szövegeket olaszra és (amit nem tudtam olaszul) angolra cseréltem.
Míg a többiek a két nagy falat csinálták, én máshol dűbeleztem leginkább, pár dolgot leszámítva. Volt egy olyan hely például, ahol csak guggolva lehet elférni. Most már értem, általános iskolában miért tanítják meg a gyerekeket a törpejárásra. A végeredmény az lett, hogy a melós ruhámban kisebb károk keletkeztek. A kantáros ruhám egyik oldalsó gombjánál elszakadt a bújtató (nem a gomb, azt jól odavarrták), az alatta levő szabadidő nadrág pedig a jobb combján végigszakadt. Még jó, hogy csak melósnak, esetleg otthoni ruhának használtam.
Meló után bevásároltunk, abból lett a közös káposztás(cső)tészta. Már ilyet is ettem. Magamnak is vettem ilyen-olyan élelmiszereket, és megint hipp-hopp elillant 8 euró.
Kaja után kaptam egy SMS-t Évától, melyben érdeklődik, hogy minden rendben van-e, és hogy majd szombaton hív. Ehhez képest arról volt szó, hogy tegnap, vagy ma megtudjuk, hogy most akkor mennyiért is dolgozunk itt, mert az eredetileg kialkudott teljesítményarányos bérezést itt lehetetlen tartani, hiszen a felület meg sem közelíti azt, amiről szó volt. Válaszomban ezt, és az eredetileg megbeszéltek szerinti hétvégi fizetésünket illetően érdeklődtem, amit Évának kellene hoznia. Erre megkaptam, hogy milyen hétvégén, mert ő nem jön. Ezen meglehetősen meglepődtem, eredetileg ugyanis arról volt szó, hogy a februári fizetésünket (és ha valaki küld otthonról pakkot, akkor azt is) lehozza Éva most a hétvégen. Továbbá azt is írta, hogy az olasszal majd csak jövő héten hétfőn beszél, mert az külföldön van. Ez is furcsa, mert pont ma szóltak, hogy pénteken ismét kapok kulcsot, és most már délután ötig is maradhatunk.
Kezdek lassan aggódni, hogy erre kurvára rá fogunk baszni, és a végén kb. 3 eurós órabért kapunk, már ha kapunk egyáltalán valamit is. Ezért nagyon jó lenne az anyagi viszonyokat minél előbb tisztázni, mert ha szar a pénz, minél előbb, és minél kisebb mínusszal haza tudjunk menni, mert senki nem fog 5 hétig az otthonától 682km-re dolgozni szaros 3 euróért…
Ezek után kezdődtek a szokásos Skypeolások, azonban míg eleinte tökéletes vétel volt, majd párszor megszakadt, végül net nélkül maradtunk. Egy fél órát próbálkoztam, de nem tudtam megcsinálni. Miután ezt megírtam, megpróbálok ismét csatlakozni. Ha nem sikerül, akkor holnap délután megint, és ha akkor sem, akkor visszaviszem (megint) az Experthez, hogy valami (megint) nem stimmel. Előtte esetleg egy olyan próbálkozást még tehetek, hogy a SIM-kártyáról megpróbálok hívást kezdeményezni.
Szóval jelenleg az a helyzet, hogy dolgozunk heti 6 nap, 7.20-tól 17.00-ig (1 órás ebédszünettel), de azt sem tudjuk, hogy mennyiért. Csak hajtunk, mint az ökör, hogy egy igazán találó hasonlattal éljek. Mást nem tehetünk, hajtunk tovább, és bízunk!

2010. március 2., kedd

Pizzanap

Március 2.
Tapasztalataim szerint a hétfőnél csak a kedd a rosszabb. Ilyenkor az ember már átesett az első (hétfői) sokkon, hogy dolgoznia kell, meg minden, ám kedden tudatosul mindez benne. Valahogy így vagyok ezzel én is.
A hétfői nap után (és alapvetően mióta itt vagyunk), egyre jobban utálom az olaszokat. Azt mindig tudtuk róluk, hogy idióta módon vezetnek, de ittlétünk óta kiderült még egy s más. Például, hogy egyfolytában kiabálnak és fütyülnek egymásnak. Én nem is értem, hogy hogy tudják megkülönböztetni, hogy épp melyik Paulnak szól a kiabálás, vagy épp kinek fütyülnek. Eleinte még felkaptam a fejem minden rikácsolásra, ahol nem hangzott el név, és minden füttyre, de most már csak szimplán idegesít. Rögtön érkezésünkkor megtudtuk, hogy az olaszok határozottan nem fürdenek minden nap, ezért van bidéjük, hogy nagyWC után tisztára mossák hátsójuk, és ezzel le is van tudva az aznapi tusolás. Apropó bide! Még az életben nem használtam ilyet, de mivel itt van több is, egyre jobban furdal a kíváncsiság, hogy hogy is kell egy ilyet használni? Ki fogom próbálni, csak még hiányzik az elhatározás. Megtudtam még valamit, amire mindjárt rá is térek egy rövid beszámoló után, hogy igazán kerek legyen a történet.
El is felejtettem szerintem tegnap mondani, hogy mikor bepakoltam a hungarocelleket, Luka látta, hogy a szelektíven gyűjtött hungarocellünkben (mert arról volt szó, hogy a hungát külön gyűjtsük) van olyan, ami ragasztós. Aki még nem látott ilyen ragasztót, annak mondom, hogy adott idő alatt keményre köt. Szóval szólt, hogy ez így nem jó, és szét kell válogatni, illetve lekaparni, amelyikről le lehet, mert azért kell külön gyűjteni, hogy egy gép bedarálja a maradékanyagot, és azt újra fel lehessen használni, viszont a megkeményedett ragasztó tönkreteszik a gépe, amit nekik kell kifizetni. Szó szerint azt mondta, hogy „wir müssen das auszahlen”, szóval nekünk kell kifizetni, amibe nem tudom, hogy én is beletartozom-e, vagy csak a cég, akinek dolgozik, vagy neki, és a munkásoknak, stb. Mindenesetre így nem jó (és én tuti nem akarok senkinek fizetni), hát elkezdtem. A polystirolos zsákot kiborítani, szétválogatni/lekaparni, zsákba vissza. Megmutatta azt is, hogy a darálható anyagot hova tegyem (anno azt mondta hagyjam ott, ők majd elintézik). Mivel elég sok zsák volt, nem is tudtam tegnap befejezni, ezért ma reggel folytattam. Összesen eddig öt és fél zsák „tiszta” hungarocellt gyűjtöttem össze. Mikor épp vittem hátra az egyik zsákot, megkérdeztem, hogy hova tegyem azt a zsákot, amiben a ragasztósok vannak, illetve a neilonosat. Itt tudtam meg valami újat az addig számomra előrehaladott hulladékgazdálkodási kultúrával rendelkező olaszokról (ugyanis mindenhol csak szelektív kukák vannak, még a konyhában is)! A válasz ugyanis az volt, hogy a neilonnak van valami konténer, a többit meg majd elássák valamikor! Hát basszus! Ez mekkora trógerség már? Nagyon gáz! …Ekkor egyébként megkérdezte Luka, hogy a hálót is külön gyűjtöm-e, mert az is el lesz ásva. Hát a kurv@ anyádért nem mondtad ezt első nap!? – gondoltam magamban, majd válaszoltam: - persze. Összesen minimum 3 órát töltöttem hungarocell szelektálással, és nem fogok még egyszer annyit neilon és háló vadászással, az biztos. Van nekem dolgom így is elég…
Később a belső falat csináltuk – a többiek ragasztottak, én pedig a már szombaton és hétfőn felragasztottat dűbeleztem. Itt jegyezném meg, hogy az anno fotókon látott professzionális állvány gyakorlatilag jobban billeg, mint az otthoni. És nem csak az, hanem az összes, amin eddig voltam. Egyetlen helyen sem láttam, hogy ki lenne kötve, támasztva, vagy egyéb módon rögzítve, csak simán ott áll. De ez minket nem zavar, haladunk a munkával…
Meló után viszont – mivel már tegnap eldöntöttem – elmentem pizzáért. A múltkori, aminek néztük az árait nem győzött meg, ezért nekiálltam keresni másikat (kocsival). Találtam is jó sokat, azonban majdnem mind zárva volt, ami pedig nyitva, az Ristorante Pizzeria volt, ami még annál is drágább. Találtam két iskolás korú lányt, gondoltam ők csak beszélnek angolul, de nem. Viszont a pizza szót értették, és kibökték, hogy Caorle (meg sok minden mást is olaszul, amiből semmit sem értettem), és a város irányába mutattak. Értek én a szép szóból, és nyugtáztam, hogy csak a városban lehet pizzát enni. Már ekkor tudtam, hogy ez nem igaz, hiszen a körforgalomnál is nyitva van, de mindegy. Kerestem tovább, de nem találtam. Bementem hát a városba, de ott meg aztán tényleg csak vendéglők voltak. Egyre éhesebb lettem, hát úgy döntöttem, megint a hozzánk legközelebbi a legjobb, és vissza is mentem oda. Kértem egy szalámisat elvitelre.
Egy karton vékonyságú tésztára rakott a nő feltétet (megkérdezte, hogy lehet-e csípős a szalámi), de nem túl sokat. 5,5 Euro-t fizettem érte. Hazavittem, és gyorsan lefotóztam, majd rögtön neki is estem. Hát gyerekek! Ez valami isteni finom volt! Ketchupot tényleg vétek lenne rakni rá, már értem miért sértődnek meg ilyenkor az olaszok. Úgy volt jó, ahogy volt, csak nem volt belőle sok. Mondjuk az is igaz, hogy nem voltam utána éhes, de azért bírtam volna még enni. Képek a szokásos helyen. Egy biztos, már ettem eredeti olasz pizzát, és megérte az árát!
Történhetett akármi, a mai napom jó volt!
Egy pont kipipálva a bakancslistámról.

2010. március 1., hétfő

Megint hétfő

Március 1.
Már megint hétfő van. Gyűlölöm a hétfőket.
Reggel kelés, kaja, munkába-menet, stb. Még a múlt héten az egyik keverésem olyan izmosra sikerült, hogy még mindig fáj a jobb könyököm. Szóval már nem is az a jobb…
Ma dűbelezéssel kezdtem. Kalapálás közben orvul megtámadt egy vízkifolyó-cső, és keresztülhatolt a (kevésbé) jobb kezem mutatóujján. Vérzett egy darabig, de ami furcsa, hogy nem fáj. Akkor sem, és most sem, csak egy kicsit érzékeny lett. Megjöttek Lukáék, és visszaadtam a kulcsot. Érdeklődött, hogy minden rendben volt-e, és hogy volt-e itt még valaki. Rövid válasz után szóltam, hogy valószínűleg szólnak majd neki, hogy együtt fel kell mérnünk, de én azt már szombaton megcsináltam, és így neki nem lesz vele sok dolga. Mondta, hogy kizárt dolog, hogy ő velem felmérjen, mert a felmérést mindig vagy Chester Bruno, vagy a fia, Rico végzi, és különben is neki is teljesítenie kell, ami a négyzetmétereket illeti, különben fenékbe rúgják. Kicsit később szólt, hogy felhívták, és délután 3 körül jön majd Rico felmérni. Folytattam a munkám, majd elmentünk ebédszünetre.
Alig értünk vissza ebédről, máris megjött Rico. Egyszer már láttam korábban, akkor az apja is ott volt, és épp Giannival beszéltek. Akkor odaköszöntem illedelmesen, és a két „öreg” hangosan, jól érthetően vissza is köszönt, de a srác vagy nem, vagy csak észrevehetetlenül. Ez már alapból sem szimpatikus első benyomás, mert vagy bunkó, vagy csak lenézi a munkásokat, vagy egyszerűen olyan puding, hogy nem mert még rendesen köszönni sem. Ehhez még társul a külseje, ugyanis úgy néz ki, mint a Simpson családból Őrült Bob, csak nincs akkora lába, de a haja, az orra, és a szeme, az stimmel! Mindenesetre most Lukával beszélt, aki szólt (németül), hogy menjek oda. Amikor odamentem teljesen érthetően bemutatkoztam (angolul), teljes névvel, kezet nyújtva. Válasz: Rico. Hát ez nem valami férfias, ahogy a kézfogása sem. A srác kb. 20-25 év közötti lehet, és volt vele egy szöszi lány, aki tényleg 14-16 éves lehet. Csak bízni tudok benne, hogy valami középiskolás gyakorlati oktatás miatt volt ott, és nem a barátnője, mert jobb helyeken ezt büntetik. Bár hozzá kell tennem, hogy Rico mostohaanyja egyidős vele, szóval én már nem csodálkozom semmin. Behoztam a laptopom, megmutattam a felmérésem, de mondták, hogy ők így-is, úgy-is felmérnek, de azért leírják, hogy nekem milyen eredmények jöttek ki. Ráadásul kiderült, hogy nem egy nagy angol-zseni a hősünk. Csak pislogott, mikor eleinte először elmondtam neki angolul, közvetlenül utána Lukának németül, amit épp mondani akartam. Miután látszott, hogy talán bent volt az iskolában pár nyelvórán, de a poron kívül nem sok minden ragadt rá, inkább Lukán keresztül kommunikáltunk… Persze az is kiderült, hogy amire nekem elment fél napom (mérőszalaggal), azt ők egy lézeres mérővel kevesebb, mint egy óra alatt felmérik. Persze Luka segített neki, elvégre a főnöke főnökének a fiának nem mondhat nemet. Hajtott is utána délután, hogy behozza a lemaradását. Kiderült továbbá, hogy ők a nyílászárókat kb. 3 négyzetméterig telibe számolják, az felett pedig a spalettázást számolják a négyzetméterbe, ami több mint elkeserítő, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az élvédőket nem számolják külön! Kurvavilág ez, én mondom! Még a végén mi fizetünk, hogy dolgozhatunk… Most már tényleg csak abban bízhatunk, hogy a két főnökség meg tud egyezni egy normális órabérben.
FIGYELEM! AKINEK NEM INGE, NE VEGYE MAGÁRA! A KÖVETKEZŐKBEN SZIGORÚAN A SAJÁT TAPASZTALATOM, ÉS FELINDULÁSOM ÍROM LE AZOKRÓL AZ OLASZ ÉPÍTŐMUNKÁSOK EGY RÉSZÉRŐL, AKIKKEL TALÁLKOZOM NAP-MINT-NAP! NEM A TELJES OLASZ TÁRSADALOMRA ÉRTENDŐK AZ OLVASOTTAK, CSAK ARRA, A PÁR MUNKÁSRA, AKI ILYET CSINÁL!
Amúgy meg egyre jobban gyűlölöm az olaszokat! Istenverte tróger, mocskos, undorító, cigány egy népség ez! Ilyet még nem láttál! Amerre mennek, hugyoznak! Sétál a paraszt, meglát egy szabad sarkot, és odahugyozik! Utána továbbmegy, mert teljesen máshol van dolga, én meg szagolja egész nap. És nem csak egy-két helyre, hanem mindenhova! Kész csoda, hogy még az apartmanok belseje nem bűzlik a pisától! De ami mindennek a teteje, az még csak most jön! Délután jött egy nagyobb rakomány hungarocell, és mondták, hogy pakoljuk be, hogy ne legyen nedves, és ne keljen lába. Egyedül neki is álltam pakolni, mert a többieknek máshol volt dolguk, és ahol voltak, oda is jött cucc, amit ők pakoltak be. Szóval pakolok, mikor látom, hogy jön egy kamionos, megáll, kiszáll, megy a hozzá legközelebb álló kb. 2m magas hungarocell-fal mögé, és nyúl a gatyájához. Hát mondom, ekkora paraszt nem lehet, hogy látja, hogy pakolok, és odapisál. El is indultam, hogy meghiúsítsam tervét, mikor látom, hogy az ott heverő kesztyűjéért nyúl. Na mondom én vagyok a rosszindulatú, mert csak pakolni megy. Fogom a következő bálát, és viszem be. Jövök ki, erre látom, hogy ez az olasz cigány épp húzza fel a sliccét, valamit magyaráz, és vigyorog. Úgy kiakadtam, hogy reagálni sem tudtam. Szabályosan sokkot kaptam! Ha ezt Magyarországon csinálja meg, szó nélkül ököllel, teljes erőből pofánvágom! El akartam küldeni a kurva anyjába, de rájöttem, hogy nem tudom, mert foga több van, mint IQja, és csak olaszul beszél! Én három nyelven is elküldhetem, akkor sem érti! Komolyan mondom, nem hiszem el, hogy annyi lélekjelenlétem nem volt, hogy megüssem… A következő buzi ilyet csinál, az majd kap ez helyett is, az tuti! Undorító egy népség! Olyat, hogy ennyire gusztustalan, undorító, maga alá piszkító nép legyen egy nép, eddig a cigányokon kívül másról nem feltételeztem, bár talán még a cigányok sem hugyoznak oda, ahol ők, vagy mások dolgoznak (1. mert félnek, hogy kiütik a foguk, 2. mert nem dolgoznak). Pfujj! Olyan mérges lettem ettől, hogy egész nap ezen idegesítettem magam, és kedvem lett volna visszapörgetni az időt, és mikor meglátom ezt a buzit, aki lehugyozta a hungarocellt, nekifutásból páros lábbal szájba rúgni.
Még akkor is ezen idegeskedtem, mikor kiderült, hogy a hungarocellt nem elég csak simán külön gyűjteni, hanem meg kell nézni, hogy nincs-e benne/rajta kő és/vagy ragasztó, mert az anyag, ami nyesedék le lesz darálva, és újra lesz hasznosítva. Kb. 5 zsákból hármat már kiborítottam, megtisztítottam, és/vagy szétválogattam.
Meló után pedig már csak a szokásos program volt: bolt, tusolás, kaja, skype, stb… Itt szeretném megköszönni Tamásnak, hogy segít az otthoni gépre webkamerát varázsolni!