Tipikus hétfő

Március 8.
Mint a címből is sejthetitek, nem a mai nap lesz a kedvencem.
Reggel 2 perccel az ébresztőm (a telefonom) előtt ébredtem, de már akkor tudtam, hogy hétfő van. Reggeli KV, készülődés, új, fehér ruha felhúzása, munkába menet. Gyorsan csináltattam is egy képet a ruhámról, mert tudtam, a fehér nem sokáig maradhat valóban fehér.
Délelőtt a szombati falat dűbeleztem Luka kérésére, ugyanis annak mielőbb kész kell lennie, mert erősen szabálytalan az állvány, és 3000€ büntetés jár érte, ha észreveszik egy ellenőrzéskor. Olyan is az állvány. Kileng, mint a TV-torony. Közben a többiek folytatták a hálózást, és az egyik rész pont olyan, hogy az összekötő-folyosóról nem lehet elérni és állvány nincs. Muszájból két padlót raktunk a TV-torony kilengésű állvány, és a terasz közé, és a Pali így dolgozott. Hogy ne legyen baj, erre az időre nekem abba kellett hagyni a munkát az állványon, mert, ahogy nyomom a fúrót a falra, nagyon mozog. Hát mondom, ha én ezt a klubban elmesélem, nem hiszik el nekem, ezért gyorsan lefotóztam, ahogy másfél emelet magasan két padlón állva kell dolgoznia.
Délután, míg az általam dűbelezett falon hálóztak a többiek, én a másik szabálytalan állványon dolgoztam. Ha az előző kilengett, egy egyenesen zászlóként lebegett. Ez a fúrás irányával ellentétes általam kifejtett tolóerőt ugyan jól viselte, viszont ha kicsit arrébbmentem, úgy dülöngélt, mint egy részeg keljfeljancsi. Remek volt.
Természetesen közben jött Luka, hogy ez, meg az, jött egy öreg, hogy ami a lépcsőn van állvány, azt le kellene bontani. Azt hiszem, kezdem alapjaiban érteni az olasz beszédet, mert az öreg is csak olaszul beszélt, és értettem (mondjuk elég egyértelmű volt), azonban magam is meglepődtem, mikor két fiatalember beállított, és a tőlem nem messze (szabályos, ám csapnivaló) állványon dolgozó Palihoz és Tibihez szóltak, és kristály tisztán értettem mindent. Először szépen udvariasan jó napot kívántak (nem ám csak Ciao, hanem Bon giorno), és közölték, hogy Rico-t keresik. Már épp elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan is szóljak nekik pár méterrel arrébbról, hogy ők is értsenek engem, mikor jött egy munkás (akivel már egyszer letisztáztam, hogy magyarok vagyunk, és sajnos nem értjük az olaszt), és mondta nekik, hogy Ők (Tibi és Pali) nem beszélnek olaszul (szó szerint azt mondta, hogy nem értik az olaszt), és megkérdezte, hogy tud-e segíteni. A két srác elmondta neki, hogy ők Rico-t keresik, aki a Bruno fia. Ekkor távoztak. Ez volt talán a nap legkellemesebb része, mikor ráeszméltem, hogy gyakorlatilag mindent értettem. Kifejezni ugyan még nem tudom magam, mert nulla a szókincsem, de akkor is jó érzés volt. Megy ez lassan, mint kómából ébredt embernek a hosszútávfutás.
Meló után sajnos megtudtuk, hogy megint nem tudtunk meg semmit. Bruno ma és holnap még nem elérhető, de csütörtökön amúgy is beszél Éva Arturoval, és akkor már biztos lesz eredmény. Már nagyon várjuk, mert mi csak hajtunk, teljesítünk a lehetőségeknek megfelelően maximálisan, az anyagi vonzatát viszont még nem tudjuk. De legalább már tudjuk, hogy csütörtökön tudni fogjuk, addig pedig már fél lábon is kibírjuk. De remélem ez a csütörtök már tényleg a legvégső határidő, különben egyszerűen sírva fakadok, és Nutellás kiskanállal a jobb fülemben, zokniban és boxeralsóban énekelve fogok úszni a tengerben elkeseredettségemben. Na jó azt azért nem, de tényleg megöli az ember idegeit a jelenlegi bizonytalanság…
Kaptam továbbá egy e-mailt, hogy miért írok csúnyát az olaszokról. Itt szeretnék minden olasz-szimpatizánstól (vagy olasztól) elnézést kérni, de hát, ugye akinek nem inge ne vegye magára. De! Továbbra is ragaszkodom ahhoz a véleményemhez, hogy aki odahugyozik, ahol dolgozik, az egy utolsó tróger paraszt cigány! Márpedig itt az építkezésen levő emberek minimum 70%-a ezt csinálja! Ez undorító, felháborító, és minden egyéb felkiáltó-szó! Úgy döntöttem, holnap megkérdezem Lukát, hogy ez tényleg így szokás, és ha igen, akkor csak az építőiparban, és ha nem, akkor mit szokás ilyenkor reagálni? Ugyanis most este, mikor megbeszéltük a többiekkel a nagy harci helyzetet, mondták, hogy az öreg, aki mellettünk dolgozik (és szólt, hogy bontsuk le az állványt), ma is odahugyozott, ahol mi talán épp holnap fogunk dolgozni, és ahol ő nemrég még tevékenykedett. Mondtam is a többieknek, hogy én simán hozzávágtam volna valamit, ha látom. Mindenesetre, ha Luka holnap azt mondja, hogy ez errefelé normális, akkor simán körbehugyozom az egész építkezést! Na jó, nem, mert én készakarva sem tudok ilyen ***---síííp---*** lenni. De ez akkor is undorító…
Gyűlölöm a hétfőket, mondtam már? Pláne, hogy a készleteim is erősen kifogyóban kezdenek lenni. Először elfogyott a sajtom, aztán a margarinom, és reggel az utolsó szelet szalámim is lecsúszott a torkomon. Azt is muszáj lesz vennem. Pedig az legalább drága is, bár a margarin is majdnem kétszer annyiba került, mint otthon, de a sajt sem olcsóbb itt. …és ismét elérkeztünk a pénz-kérdéshez… Ez a legnagyobb baj, hogy az ember már kajálni sem tud, hogy ne az jusson az eszébe, hogy vajon vehet-e egy fél rúd szalámit, mert nem tudja, hogy megengedheti-e magának. Ennél még az is jobb, ha tudom, hogy nincs pénzem, mert akkor tudom, hogy mire számítsak. De nem ismétlem tovább magam…
Szeretném inkább megragadni az alkalmat, hogy diszkriminatív módon minden nőnemű olvasómat két virtuális puszival ellássak! BOLDOG NŐNAPOT MINDEN KEDVES HÖLGY OLVASÓMNAK!